GoGo Penguin: A Humdrum Star 2018. február 26., Horváth László
GoGo Penguin - A Humdrum Star (Blue Note/Universal Hungary)
Régen kaptam ilyen feladatot, hogy olyan zenészekről/zenekarról írjak, akikről egyáltalán nem tudok semmit, még a nevüket sem hallottam korábban. Talán ez jelen esetben bocsánatos részemről, hiszen egy 2012-ben alakult brit jazz trióról van szó. Ez az ominózus album a negyedik a sorban nekik, 2016-ban szerződtek le a Blue Note France lemezkiadóval, ez is náluk jelent meg. Szinte még meleg volt a CD, ahogy megkaptam, hiszen február 9-én jelent meg a nagyközönség számára. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy február 24-én egyből a New York-I Jazzlista 5. helyén nyitott! – A szerk.)
A trió zongora-bőgő-dob felállásban zenél. Chris Illingworth viszi a prímet az egyetlen szólóhangszerrel, Nick Blacka erős basszus szólamokat tesz alá, Rob Turner dobos pedig szépen tördeli a ritmusokat a dobokon. Maga a zene elsősorban Illingworth minimalista zenei kompozícióira épít, és aztán a hangzással, effektekkel, illetve kisebb-nagyobb szólókkal tarkítják ezt tovább. Műfajilag az elektronikus zene, a jazz és a rock határán mozognak, némi klasszikus zenei beütéssel. Az elektronikus zenénél változatosabb, lágyabb, a “hagyományos” jazznél modernebb hangzásvilágú.
A zenekar korábbi lemezei, és ez is, a kritikusoknál és a közönségnél egyaránt remek fogadtatásban részesültek. Akik nyitottak a két műfaj közti átjárhatóság felé, vagy azok a fiatalok (és nem csak fiatalok), akik elsősorban az elektronikus zene felől érkeznek és érdeklődnek, nekik jó belépő lehet a jazz világába is. Élőben alighanem nagyobb élményt nyújthat a zenekar, már csak a műfaj sajátosságaiból kiindulva is, leginkább egy electro-jazz fesztivál színpadán tudom őket elképzelni, jobban, mint egy hagyományos jazzklubban.
Egy bekezdés erejéig engedek teret a saját véleményemnek is. Nekem az első dal nagy reményekkel kecsegtetett, de aztán sajnos a lemez további része nekem nem tetszett igazán. Számomra ez a modern hangzásvilág és a letisztult kompozíciók, amik nyilvánvalóan valakinél a szívébe lopják magukat, nálam pont a jazz zene esszenciájától fosztja meg a CD-t. Nekem hiányzik a mélység, a zene gondolatisága, változatossága, és heterogenitása. A másodiktól a nyolcadik számig mintha ugyanazt hallgattam volna, a nyitó és a záró dal pozitívan lóg ki a sorból. Ettől függetlenül, ha nem jazz mércével nézzük, akkor egy jól sikerült album, ha nem a JAZZMA oldalra írnék, valószínűleg pozitívabb kicsengése lett volna a lemeznek számomra is.
Aki az első néhány bekezdés után kedvet kapott hozzá, azt természetesen csak bátorítani tudom, hogy tágítsa zenei ismereteit, hallgassa meg, értsen egyet, vagy vitatkozzon velem, hiszen zenéről mégiscsak szubjektíven lehet igazán írni. Továbbra is azt gondolom, hogy az elektronikus műfaj rajongóinak ez egy kifejezetten kellemes órányi zenehallgatás lehet. Ezt pedig minden lemezkritika, vagy koncertbeszámoló után el lehetne mondani, itt különösen: ízlések és pofonok…
