Garrett, Kenny: Seeds from the Undergrond 2012. március 15., Meleg Tamás
Sokak szerint a szaxofon az a hangszer, ami a legközelebb áll az emberi énekhanghoz. Az ilyen kijelentések egyrészt mindig megnyugtatnak, hogy nem döntöttem rosszul hangszerválasztás tekintetében, másrészt, ha megpróbálom objektíven nézni a dolgot, akkor is elég közel vagyunk talán az igazsághoz. Nem tudom, van-e olyan akusztikusan megszólaló hangszer, amin annyi féle hangszínen játszanának, mint a szaxofonon; ahol a sound, amin fújsz, már önmagában annyi mindent elárul rólad. Épp ezért nem meglepő, hogy a hangszer legnagyobb mesterei egyrészt már egy hangról megismerhetők, másrészt pedig sokszor évtizedekre meghatároznak egyfajta hangszín-ideált. Nos, Kenny Garrett pontosan ezek közé a művészek közé tartozik. Nem hiszem, hogy az elmúlt harminc-negyven évben volt olyan altós, aki a hangszerről alkotott általános kép, a hangideál, és az altszaxofonos játékmód “evolúciója” tekintetében többet tudott volna letenni az asztalra .
Ennek megfelelően nagy elvárásokkal vetettem bele magam az új lemez hallgatásába. A háttérről annyit, hogy a detroit-i szaxofonosnak ez a második olyan lemeze, ami a Christian McBride, Kirk Whalum, Kevin Eubenks, vagy épp Gary Burton (csak hogy néhány nevet említsünk) legújabb kiadványait gondozó Mack Avenue Records-nál jött ki. A zenekar zongoristája az a Benito Gonzalez, aki többek között a 2005-ös Great Amarican Jazz Piano Competition megnyerésével hívta fel magára a figyelmet, Nat Reeves bőgőzik, Ronald Bruner dobol, Rudy Bird bata-n (ez egy afrikai eredetű, de később a karibi térségben is elterjedt dobfajta) és egyéb ütőhangszereken játszik, Nedelka Prescod énekel, valamint a “ Welcome Earth Song”-ban rajta kívül még öt énekes feltűnik, név szerint Sengbe Kona Khasu, Donald Brown, Rudy Bird, Misha Tarasov, Rusty Chops. A lemezen több olyan kompozíció is található, amit egykori mestereinek, illetve olyan muzsikusoknak a hatását hivatott tükrözni, akik meghatározták zenéjét, játékát, ily módon egyfajta emléket állítva nekik. Ilyen például a középiskolai zenekarvezetőjének, Bill Wiggins-nek ajánlott “Wiggins”, a “Du-Wo-Mo” (melyet a már Mercer Ellington által vezetett Ellington Orchestra-ban, pályájának korai szakaszában eltöltött időszak inspirált), a “Detroit” (ezt Marcus Belgrave trombitásnak dedikálta), és még sorolhatnánk. A “Jarrett Ballad” és a “Haynes Here” például azt hiszem nem is szorul különösebb magyarázatra.
A szerzemények egyébként nagyszerűek, mint ahogy Garrett játéka is valami egészen elképesztő szintet képvisel (bár mi ezen a meglepő?). A nyitószám (Boogety Boogety) egy energikus latin alapokon nyugvó, eufórikus állapotot sugárzó, de mégis egyszerű harmóniavázra épülő darab, ugyanilyen típusú rendkívül ritmikus szaxofonszólóval, és a folyamatot kitűnően folytató zongoraszólóval. Ez a lemez leghosszabb száma is egyben, a végén a téma után Garrett még jó két percig szólózik egy orgonapontra. Ugyanerre a pedálbasszusra kezdődik a második, swing alapú darab, a “J. Mac”. A két harmóniára történő nagyivű improvizáció Coltrane-t idézi, mint ahogy Gonzalez kíséretében és szólójában is McCoy Tyner hagyatékát vélem felfedezni. A már említett “Wiggins” egy ötnegyedes groove-ra épül. A Roy Haynes előtt tisztelgő következő darab pedig igazi modern “jazzwaltz”, ahol egyszerre van jelen a négyes/hatos/hármas metrumérzet. Roland Bruner itt aztán elengedi a gyeplőt, az egész szám dobkísérete szólisztikus, folyamatosan emelkedő. A katarzis élményt, és a furcsa,absztrakt világot, ahova csöppentünk, csak tetézi Nedelka Prescod különleges éneklése. A következő szám, a “Detroit” tökéletesen viszi tovább ezt a furcsa hangulatot. Az altszaxofon-ének unisono nagyon különleges, bensőséges, de mégis kissé hideg hatást ér el, melyre kontraszt Prescod kisasszony mindössze néhány másodperces, blues-os szólója. Olyannyira kontraszt, hogy ha az ember nem figyel igazán a zenére, amit hallgat, erre a részre akkor is felkapja a fejét. A lemez címadó darabjában, egy újabb páratlan metrumban íródott darabban, a “Seeds from the Underground”-ban előkerül a szopránszaxofon. Egy hetes metrumú témát egy nagyon érdekes osztású (24/8: 5+5+5+9) másik rész vált. A szopránszólóban nagyon izgalmas, Garrett-től talán szokatlan dolgok is történnek. A “Du-Wo-Mo” egy swingesebb darab, majd ezt követi az én személyes kedvencem, a “Welcome Earth Song”, a már említett vendég énekesekkel. A ritmusszekció már önmagában autentikus afrikai hangulatot teremt, az egyszerű, a végefelé effektekkel tarkított éneklés csak fokozza ezt. A szólók (először zongora, majd altszaxofon) egy meglehetősen egyszerű harmóniavázra épülnek, és gyakorlatilag egy pillanatra sem lép ki egyik szólista sem az eredeti tonalitásból, mégsem válik unalmassá. Garrett pentatonos, egyszerű dallamokból fejlesztett, eufórikus szólója számomra a lemez egyik csúcspontja. A “Ballad Jarrett”-ben rengeteg zenei megoldást fel lehet fedezni, ami a zongorista zsenire utal, a zárószám, a “Laviso Bon” pedig egy tizenkét nyolcados, afrikai elemekkel alaposan megtűzdelt, kibővített moll blues.
Összességében azt kaptam, amit vártam: elsőosztályú jazzlemezt New Yorkból a modern altszaxofonozás talán legnagyobb alakjától. Megspékelve autentikus afrikai elemekkel, nagyszerű, modern kompozíciókkal és lehengerlő erejű, tökéletesen felépített szólókkal. Meglepetés nincs. Katartikus élmény az van, minden egyes Garrett szólóban. Aki nem hiszi, járjon utána. Például március 26-án vagy 27-én a Budapest Jazz Club-ban. (Délvidéki és vajdasági jazzrajongóknk pedig a március 28-I pécsi koncertet ajánlom.)
