Fourplay: Let's Touch the Sky 2011. szeptember 24., Albert Zoltán
Egy személyes vallomással tartozom a tisztelt olvasónak, ugyanis hetek óta ízlelgetem a Fourplay legújabb - sorban a 12. - lemezét, de élményeimet csak most tárom fel.
És hogy miért?
Az elmúlt hetekben, korábbi írásaimban kitértem a hangulatokra és a személyes szenvedélyemre: az új és különleges hangulatok felfedezésére és megélésére.
Nos, utóbbi azt hiszem nagyon is sikerült, sőt annyira, hogy "tollat" sem tudtam ragadni, ami elég ritkán történik meg.
De mielőtt elragadtatnám magam, igyekszem tisztázni, hogy miért is volt ez lehetséges. Bob James, Chuck Loeb, Nathan East és Harvey Mason négyese egy valódi márkajelzés a jazz zene rengetegében, mondhatni "brand", ami ráadásul prémium kategóriás, és ami a legfontosabb, hogy rendkívül egyedi zenét hallgattam, ami kompakt és tökéletes élményt nyújtott számomra.
Emiatt nem szívesen merülök el a részletekben, a dalok elemzésében.
De a "változatosság kedvéért" ismét filmes képek és hangulatok jutottak eszembe, ami nem csoda, hiszen két, különböző történetre asszociáltam a hallgatás alatt.
A Rippingtones-hoz hasonló, komplex "vonalvezetéssel" találkoztam, amiben a "jelenetek" közötti átjárás sokkal puhább és sejtelmesebb.
A hangzás pedig tökéletesen festi meg számunkra az atmoszférát, melyben tökéletesen ellazulhatunk, és átadhatjuk magunkat az élvezeteknek.
Az 1 órányi álomból felébredve eltöprengtem azon, hogy minden zene valahol "alkalmazott" zene. És hogyha ez így van, akkor ajánlom ezt a lemezt egy hosszú nap utáni lazításhoz, egy pohár finom bor mellé, egy jóízű beszélgetéshez. Cél, hogy jól érezzük magunkat, ez talán közhelyesnek hangzik, de gondoljunk csak bele, nem is megy mindig ez olyan könnyedén. Én, személy szerint kaptam egy nagy segítséget ehhez.
És igazán nem nagy szavak, de a Fourplay pedig úgy tűnik, hogy tényleg megérintette az eget.
