For Tunes: Two Lambs 2011. június 05., Dr. Gregorits János

A kvartett nevében szereplő négy hangot Kollmann Gábor szaxofonon, Horányi Sándor gitáron, Lutz János nagybőgőn, Sramkó János pedig dobon képviseli. Ők így együtt adják a „Four Tunes”-t. (Ricském! De ők valami sejtelmes oknál fogva. For Tunes-nak nevezik önmagukat! – a szerk.) A létszám és az összetétel meghatározza a hangzást: combo-jazzt kapunk, aminek az együtteshez több számban is vendégként csatlakozó Schreck Ferenc harsonája ad markáns akcentust. A zene stílusát „kortárs mainstream”-ként határoznám meg, amihez azért fűztem a „kortárs” jelzőt, mert a mainstream fogalma jócskán módosult az elmúlt időkben, ma már belekeveredik ebbe a hard-bop, a soul, stb. éppenúgy, mint a rockos, vagy latinos ritmusok, hogy más egyéb elemekről most ne is beszéljünk. Az együttes által játszott számok is ezeket a stílusjegyeket mutatják fel. Az, hogy a fúvós hangszerekhez gitár párosul, bizsergő feszültséget ad a muzsikának, és ahogy Horányi Sándor gitárján be-bedöfködte az akkordokat a fúvósok alá, ezzel nemcsak tenyerén hordozta, de ösztökélte is őket. Improvizációiban viszont jórészt lemondott az akkordozásról, zömmel „single tone”-modorban játszott, ami véleményem szerint egy bizonyos idő után óhatatlanul fárasztóvá válik, ugyanis a hallgatónak szüksége van időnként egy pár akkordnyi „eligazítás”-ra azért, hogy érezhesse, hol is tart éppen a szólista. (Persze az olyan hallgató, akit elsősorban a „bass-line” érdekel, nagyon is élvezi ezt a játékmódot, mert a basszus ennél domborodik ki a legplasztikusabban.) Ha már a basszus került szóba, mindjárt szólnom is kell Lutz Jánosról, aki  - Sramkó Jánossal együtt  - igazi fundamentuma az együttesnek. Tempója precíz, hangjait egyenletesen artikulálja, a jó drive-hoz elsősorban ez a két adalék szükségeltetik. Kísérete is, szólói is, nagyon tetszettek. Mint ahogy már előbb említettem, Sramkó János dobolásával a másik pillért építette be a zenekar alapzatába. Soha nem tolakodott a többiek elé, de amikor jött a szóló helye, kitett magáért. Kollmann Gábor szaxofonjával úgy a mély, mind a magas tartományokban akadálytalanul kalandozott, játéka stílusos és ötletes volt. A vendég Schreck Ferenc harsonája kiteljesítette az együttes hangzását, az utolsó darab témájához fújt mély hangjai még egy kis bigband-soundot is kölcsönöztek a számnak. Egyébként az ebben a számban hallható improvizációja véleményem szerint az egész korong legjobb teljesítménye volt. Urbán Orsolya énekhangjának az uniszónókba való beiktatása jó hangszerelési ötlet volt, de szerintem kicsit erősebbre kellett volna venni a keverésnél, mert így kissé háttérbe szorult. Az albumban kizárólag az együttes két tagjának:  Kollmann Gábornak és Horányi Sándornak a szerzeményei szerepelnek, nekem Kollmann „Bop Gun”-ja mellett, Horányi „Autocash” című darabja tetszett.