Fleck, Béla: Across the Imaginary Divide 2012. július 18., Hoff Marcell
Béla Fleck (a neve senkit se tévesszen meg, apukája nagy Bartók Béla rajongó volt!) New York-ban született 1958-ban. Többszörös Grammy-díjas és méltán a legismertebb bendzsóművész a jazz világában.
Mr. Fleck-nek hálás lehetek, mert általa olyan kiváló muzsikusokat ismertem meg, mint Victor Wooten, vagy Jeff Coffin. A Flecktones-szal készült „Live at the Quick” című DVD-t egy kedves barátom mutatta 2001-ben. Abban az időben gyakran elővettem, a kedvenc részeket gyakran megnéztem újra meg újra. (Lehet, hogy újra meg kéne tenni…) Igazán az tetszett benne, hogy bár a bendzsó jelenléte meghatározta, de nem határolta be a hangzást. Izgatottan vártam, hogy pár év elteltével egy hagyományos trió felállással milyen lesz az élmény…
Marcus Roberts-et - a születése óta világtalan zongoristát- kevéssé hallgattam a lemez előtt. Azt tudtam, hogy játszott több jazz ikon zenekarában is. Többek között Wynton Marsalis-szal, és Elvin Jones-szal muzsikált. A jelenlegi trió 1995-ben jött létre Rodney Jordan bőgőssel és Jason Marsalis dobossal, aki mellesleg Wynton és Branford öccse….
A fent említett két sztár közös koprodukciója az „Across the Imaginary Divide”.
Az első hallgatás előtt megfogadtam, nem fogok rögtön véleményt alkotni (pláne mondani). Aztán teltek, múltak a napok…
Nekem (talán túlzott) nyugalom, megfontoltság, ellenben pozitív bölcsesség sugárzik a dalokból. Picit hiányzik az újdonság, és a kísérletezés a hangszerelés terén, de biztosan azért, mert még fiatal vagyok…
Az első dal teljesen visszarepít az időben, ritmikailag és dallamvilágban is a régmúlt Amerikáját juttatja eszembe, ahogy persze én azt az aranylázról és a cowboyokról szóló filmeken láttam. Már épp nyergelem is a lovamat, aztán egyszer csak egy éles ritmusváltással jön a középrész, ami harmóniavilágában is picit modernebb, de itt sem lépnek ki a klasszikus formulák szabta korlátok közül. Felpezsdül az élet, majd a dal végén, mint egy keretet adva visszatér a stride zongorázás, megnyugtatva a kedélyeket. A dobszóló nagyon fura helyen van, de biztosan direkt, mert itt senki sem számít rá, nem véletlenül.
A második nóta kedvesen unalmas. A címére utalva olyan, mintha egy olyan story-t hallgatnék sokadszorra, ami még ráadásul nem is jó.
Track 3. Na, itt teljesen felvillanyozódtam!! Akkor még nem olvasgattam a borítót, és nem tudtam, hogy ez a címadó dal. Igazán cizellált, arányosan megkomponált modern darab. A ritmikában is izgalmas, sodró és lendületes. Dresch Mihály zenekara ugrott be (akiket pont a lemez meghallgatása előtti este hallottam). Hasonló párhuzamot éreztem a népzene és a jazz terén, csak nyilván az ő saját népzenéjükkel. Itt egy picit elkényeztettek… (és biztosan ezért). A következő dalok nem jelentettek olyan nagy élményt számomra…
A 4. és 5. track ismét country-s, blue grass-os lüktetést és sablonokat hoznak, improvizációkkal tűzdelve… Aki szereti, annak nyilván nagy örömére!
A 6. track egy újabb stílust hoz a lemezre. A Marcus Roberts Trio kerül előtérbe. Hagyományos standard formát hallhatunk, lágy bossa nova ritmusban. Letisztult szép muzsika. Itt majdnem elfelejtettem, hogy Béla Fleck lemezt hallgatok.
Aztán a bőgős Rodney Jordan elővezeti a „One Blue Truth” témáját, amelyet kis egykedvűséggel fogadtam, mert úgy érzem, hogy nem lett kellően kibontva.
A 8. számú felvétel pedig bemutatja, hogy is kell unisono-ban interpretálni egy bebop témát.A címe is jó! Let’s go! Szeretem a bebop-ot, így ez egy picit felébresztett! Húzós tempó, kitűnő drive, s ráadásul hallhatunk egy bőgőszólót vonóval, ami nem szokványos ebben a műfajban…
A kilencedik és tízedik dalnál úgy éreztem, ezeket már hallottam valahol (mármint ezen a lemezen).
A 11. track egy jazz standard - gondoltam- de kiderült, hogy csak nagyon hasonlít valamelyikre (a címe nem jutott eszembe), mert megnéztem, ezt bizony Mr. Fleck jegyzi! Ismét egy rutin munka.
A befejező dal nagyon stílusos, bár kissé rövid! Az juthat eszünkbe, hogy vége a koncertnek, s a zenekar bemutatásához értünk, ezért a téma elhangzása után mindenkinek jut egy kis improvizáció…
Egy szó, mint száz, a lemez nagyon biztonságos, jó színvonalú, és jól is szól! Én ma egy jazz lemeztől picit mást várok, de látni kell, hogy jelen esetben nyilván az előadók és a kiadó célja is az volt, hogy a felvételt a nem kifejezetten jazz fanok is nyugodtan hallgathassák az autóikban, a munkahelyen, vagy kikapcsolódásképp! Én is ezt fogom tenni…!
