Enache, Teodora: A Child Is Born 2011. június 20., Dr. Gregorits János
Sajnos már időtlen idők óta megragadtunk annál a rossz szokásunknál, hogy mindig csak az óceánon túlra, vagy legalábbis Európa nyugati országai felé tekintgetünk, és közben nem vesszük észre, hogy bőven van felfedezni való határainktól keletre is. Teodora Enache román jazz-énekesnő „A Child is Born”–ja eklatáns példája ennek a jelenségnek. A lemez román-magyar koprodukció, a román énekesnőhöz két magyar zenész társult: Gyárfás István gitáron, Berkes Balázs nagybőgőn. Minden ilyen felállás kikerülhetetlen etalonja az Ella Fitzgerald - Joe Pass duó, amit Pass zseniális játékával szinte trióvá bővített! (Fantasztikusan tudta vegyíteni a ritmus-gitározást, úgy az akkordozó szólókkal, mind a single-tone játékkal, de ahol kellett, basszus-menetekkel is!) Az Enache-Gyárfás-Berkes trió is ezt a forgatókönyvet követte és a produktum önmagáért beszél. Mainstream-zenét hallunk, jó egyéni teljesítményekkel. Ezek közül – eltekintve néhány gyenge pontjától – Teodora Enache emelkedik ki. Hangjának egyénisége, nagy vivőereje és terjedelme van, nem tudom ugyan, hogy hazájában milyen pozíciót foglal el az énekesek között, de joggal feltételezem, hogy az élvonalba tartozik. Handicap-je (akárcsak a mi énekeseinknek), hogy Nyugaton ma már nem számít szenzációnak az, hogy Keleten is találni jazz-tehetségeket. (A tűztől messze lenni pedig mindig hátrányt jelent, ezért kellene nagyobb átjárást biztosítani a kelet-európai zenei piacok között, legalább egymást támogassuk!) A lemez tíz számot tartalmaz, amelyek közül néhányat biztos szerencsés lett volna másikkal lecserélni, elsősorban a „ Stormy Monday”- t, ami inkább egy „male singer”- hez, mint egy női énekeshez illik. (Aki hallotta ezt a számot B.B. King énekével és gitározásával, no és nem utolsósorban a GRP Bigband kíséretével, tudja, miről beszélek.) A „Bye,Bye Blackbird” pedig már egy annyira elcsépelt és – legyünk őszinték – szimpla szám, hogy az már mindenkinek a könyökén jön ki. (Paradox módon az énekes és kísérői mégis itt meneteltek a legjobban!) Nagyon szép volt viszont a címadó Thad Jones kompozíció, amelyben mindhárman tudásuk javát adták. De ugyanez áll a „Blame It on My Youth”-ra és a zeneileg legmagasabb rangot képviselő Cole Porter klasszikusra, az „Every Time We Say Goodbye”-ra is. (Mely utóbbi címében nem „everytime”, hanem „every time”, tehát két külön szó írandó. Ezt üzenem a nyomdának.) Erroll Garner „Misty”-je az album gyenge pontja. Enache - nek, úgy a szám elején, mind a végén (különösen a dal középrészében) intonációs problémái voltak. Sőt, ahol a jazzénekes szabadságával élve kissé variálta a témát, néha még „harmónián kívül” is volt. Az összbenyomás azonban végül is egyértelműen pozitív. Ami a két magyar muzsikust illeti, elmondható, hogy kiváló hátteret biztosítottak az énekesnek, és ugyanilyen volt szólójátékuk is, mindig az énekesnő stílusához illő, swinges felfogású. Ha hármójuk együttműködése folytatódna, biztosan emlékezetes produkciók születhetnének még.
