Duke, George: DreamWeaver 2013. augusztus 07., Albert Zoltán
A mai kritika nélkülözi némileg a lemezkritikát, mondhatnám úgy is, hogy az élet felülírta a terveket. Az alábbi sorokban George Duke legújabb (egyben 40-dik!) lemezét mutattam volna be a tisztelt olvasóknak, azonban a művész tegnapelőtt, életének 67. évében eltávozott közülünk.
Nagy veszteség érte a jazz szakmát, Duke karrierje során több mint 20-szor nyert Grammy-díjat, olyan művészek mellett kezdte a karrierjét, mint az 1960-as évek végén még „ismeretlen” Al Jarreau, majd következett Frank Zappa Mothers of Invention-je Jean-Luc Ponty-tól. Sőt, játszott Cannonball Adderley-vel is, akivel hazánkba is ellátogattak 1972-ben. (Hazánkban legutóbb 3 éve a Sziget Fesztiválon lépett fel a Budapest Jazz Orchestra-val.)
A 70-es évektől számítva hangszeres újítóként tartjuk számon a fúziós és elektronikus jazz műfajon belül, majd még ebben az évtizedben énekesként is bemutatkozik, az évtized disco és R'n'B áramlatát ő is beveszi jobbnál jobb lemezeivel. A 80-as évektől visszakanyarodik a jazzhez és - több évtizeden át – meghatározó hangszeresként tevékenykedik, a 90-es évek pedig hasonlóan sikeres a pályafutásában és bővelkedik az R'n'B elemekben és az egyedi, azonnal felismerhető "Duke-os" életérzésekben.
A legutóbbi, július 16-án megjelent lemeze pedig egy különleges darab, valami más, egészen eklektikus, a címadó "Dreamweaver" a történtek ismeretében nem űrbéli, hanem inkább drámai, filmzenés hatású darab.
A folytatás (Stones of Orion) egy komoly hangulatú és komoly arrange-okkal bíró dal, Stanley Clarke kiváló basszusjátékával. A lemez itt némileg fordulatot vesz, a következő két dal (Trippin' és Ashtray) tele van életigenléssel, fiatalosabbnál fiatalosabb témával és vidámsággal.
A "Missing You"-ban maga a mester mesél egy történetet nekünk (tavaly meghalt feleségére emlékezve), majd egy "We are the World"-szerű szerzeményt (Change the World) hallunk, ami talán Duke egyik utolsó üzenete számunkra. A dalban olyan kiváló énekesek működnek közre, mint Lalah Hathaway, Jeffrey Osborne vagy BeBe Winans. A "Jazzmatazz" a lounge és a latin zene egy érdekes egyvelege, majd egy újabb "sztorizós" vokális szerzemény hangzik el (Round the Way Girl). A "Change the World" lemezbéli párja a "Brown Sneakers", mely inkább egy furcsa változást sejtet, ezután a megnyugvás percei következnek a "You Never Know" és a "Ball & Chain" kifinomultsága ellazítja a hallgatót. A vége pedig igazán erősre sikerül: a "Burnt Sausage Jam" egy több, mint 15 perces jam, kiváló szólókkal, egészen biztosan egyben született meg a stúdióban, a zárás egy gospel-szerű, érzelmes búcsúdal.
Duke talán ő már tudott valamit, amit mi csak ma.
Nyugodjon Békében!
