Dr. John: Locked Down 2012. július 02., Vörös Janka
Amikor Maloschik Róbert megkérdezte tőlem telefonon, hogy ismerem-e Dr. John-t, én azt feleltem, hogy nem. Majd mikor már elkezdtem új lemezét hallgatni és gondolkodni, mit írjak kritikának, jöttem rá, hogy én mégis ismerem Dr. John-t, ugyanis gyerekkorom nagy kedvencében, a Blues Brothers című film második részében, (Blues Brothers 2000 (1998)) játszott!
A történet elég gyermekded, de a zene zseniális. Olyan sztárok játszanak a filmben, mint Dan Aykroyd, Aretha Franklin, Erykah Badu, B.B. King, Eric Clapton, Joe Zawinul, Koko Taylor, Lou Rawls, Jack DeJohnette, Joshua Redman, Jimmie Vaughn, és mint Dr. John. Az utolsó jelenetben (bandaháború) a Blues Brothers Band és a Lousiana Gator Boys (ebben játszik Dr. John) versenyez egymással, a zsűri pedig Queen Moussette (Erykah Badu).
Dr. John (polgári nevén Mac Rebennack) a „Big Easy”-ben született 1940-ben. Zongorista-énekes, aki még gitározni is tud, és a new orleans-i bluest ötvözi egyedien poppal, jazz-zel és a boogie-woogie-val.
Új lemeze a „Locked Down”, melyen a The Black Keys gitárosa is közreműködik (sőt, Ő a producer is), Dan Auerbach. A lemez kicsit „őrült”, lustálkodós, de nagyon jó hangulatú. Egészen egyedi hangzás, énekelhető, slágerszerű dalok, jó hangszerelések, jó vokálok, jó ötletek. A borító design-ját mindenkinek a figyelmébe ajánlom (botrány!), az én lemezemhez nem volt, de rákerestem, és így a zenét hallgatva és borítót nézegetve összeállt a fejemben Dr. John. A rohadt fullasztó New Orleans-i hétvégéken kicsit túlsúlyosan, kicsit szakállasan, de jó anyagok hatásától lelazulva, a folyóparti magas lábazatra épített, már a természettel benőtt (jó anyagok) faház verandáján fonott hintaszékben ücsörgés. Mikor elfogytak az aznapi adagok, gyors tiszteletadás egy-két voodoo összejövetelen, majd ezzel a következő napi adagok pótlása is egybekötve. Nagyon jó. Dr. John zenéje Dr. John önmaga. Hatalmába kerít egy belenyugvó, cinikus, ironikus pesszimizmus. Már semmi sem számít. Behunyom a szemem, megcsap a mocsárszag, és már csak mosolygok az előttem igyekvő kígyó előtt, lehet, hogy kacsintok is neki... A konyhában tuti, hogy áll a mosatlan. Eszembe jut Huckleberry Finn (Mark Twain), és a Halálos köd a holtember partján (Wass Albert) és kicsit a Folyón át a fák közé (Hemingway). Újra el akarom olvasni őket!
Az első számban (Locked Down) mindenféle állat hangja adja titokzatosan az introt. Erős basszusgroove, pergő-játék, tábortűz és körülötte épp ugrándoznak emberek, bár kicsit lassított-felvétel kívülről szemlélve. Elszállós, komikus vokál indítja az ének témáját. Dr. John határozottan, enyhe öniróniával énekel. Nem veszi magát komolyabban, mint ahogyan kéne. Érzésből énekel és a határozott kettő-négy –re csak finoman orgonál. Következik egy gitárszóló, kicsit hátra van keverve, de nem számít. Annyit játszik Dan, amennyit kell. Visszatér a téma és a téma után a még mindig komikus vokálrész. És hirtelen kiürül a tér és már csak különböző tárgyak csörögnek a tűz körül (az eddig még ugrándozó, de már földön fekvő emberek esésének utórezgéséül).
A „Revolution” egy nagyon Black Keys-es szám lett, biztos benne van a keze Dan Auerbach-nak. Jó kis fúvós fillek hallhatók, a tempó kicsit szabadon kezelt, nem metronóm pontosságú, nem is illene ide, de amúgy is húz és feszes is. A fúvós arrange-okról Amy Winehouse számai jutnak eszembe, kicsit a hangulat is hasonló, és szomorú leszek, mert nagyon szerettem Amyt.
A „Big Shot” dixielandes fúvós introval indul, amire olyan effektet kevertek, mintha régi, recsegő rádióból, messziről szólna, így még inkább ezt az anyagiakban lepukkant és igénytelen, szellemiekben békesség- és nyugalomkeresést erősíti bennem, melyet már az első szám és borító kombinációjával megfejtettem. A tényleges szám nem üt el nagyon az intrótól, a klarinét, bariton és hatnyolcad együtt lustálkodik, hátrahúzzák, álmosítják a hallgatót, néha beszállnak vokalista csajok is, de körülbelül ők is abban a lelkiállapotban lehetnek, mint a Doktor. Nekem ez a szám annyira nem tetszik, mondhatnám azt is, hogy félek tőle, úgyhogy elkapcsolom, mert a sötétben is félek, és mi lesz, ha megjegyzem a dalt és majd dúdolgatom éjszaka…
Az „Ice Age” elüt az eddigi daloktól, sokkal jazz-rockosabb, mint az eddigiek. Hirtelen nem is értem, mit fog erre a forgatós alapra énekelni Dr. John, de megoldja, és egységessé válik a szám, nincs ütközés a kíséretben és témában, sőt izgalmas lesz tőle. A két oldalról kétféle gitárszólam hangjai misztikus hangulatot keltenek, a basszus ellent játszik nekik szinte pontosan.
A „Getaway”-re először azt hittem, hogy valami mostani „diszkószám” lesz és az iTunes véletlenül megkeveredett, de hát az iTunes nem csinál butaságot soha, és már be is lép a dob és basszus is, remek blues kerekedik a kezdeti pánikból.
Nagyon örülök a lemeznek és John-nak, örülök a borítónak és a kígyónak, és mindjárt kiülök a kertbe olvasni. Aki nem teheti, hallgassa a Dokit!
