Dirty Loops: Loopified 2014. augusztus 04., Peet (Ferencz Péter)
Dirty Loops - Loopified (Verve – Universal Hungary)
Ha az emlékezetem nem csal, még a Myspace-en ismertem meg a Dirty Loops-ot: svéd banda párszázas hallgatottsággal, néhány friss pop nóta megrökönyítően zseniális jazzes coverje a lejátszóban, de se egy videó, se egy album, se semmi. Kezdésnek mindenféle követés gombot megnyomtam, hogy innentől semmiből ne maradjak ki.
Aztán amikor kikerült a Youtube-ra a Lady Gaga - Just Dance cover videójuk, bátran állíthatom, hogy futótűzként terjedt el a csapat híre a zenészek között. A srácok teljesen átértelmezték a feldolgozás fogalmát, tették mindezt elképesztő zenei tudással, ultramagas energiaszinten, egy újfajta modern, mégis jazzes hangzásvilágot és zenei koncepciót is létrehozva ezzel. A népszerűség és a mainstream popdal-feldolgozások is sorra jöttek, de engem egyre inkább az album izgatott. Mikor lesz? Miért nincs még? Mire várnak? Lesznek itt saját dalok vagy ez egy cover zenekar? Ha igen, mennyi? Bár számomra meglepően sokára ugyan, de csak-csak megérkezett a válasz a kérdéseimre, az európai megjelenés napján hű rajongóként azonnal rávetettem magam.
Lettek saját dalok, nem is kevés -a lemezen már átvették az uralmat- és egyáltalán nem gyengébbek, mint a feldolgozások, sőt. Az első "Hit Me" című nótát már ismerhettük Youtube-ról, bátor kezdés, szó szerint belecsap a zenekar a lecsóba és ezzel finoman jelzi, mire számíthatunk a következő 47 percben. Alapvetően ezek a dalok sokkal több elektronikus összetevőt tartalmaznak már, és sokkal tovább vannak hangszerelve, mint a korai coverek. Olyannyira, hogy legtöbbször szinti-pop érzetem van a hangzást tekintve, ami minden kétséget kizárva egy még magasabb energiaszintre emelte a megszólalást. Ebben a kérdésben a ló túlsó oldala a "Die for You" című dal, aminek a refrénje röviden szólva egy szinti-atombomba robbantás, de mielőtt azt hinnénk, hogy house partyba torkollt volna a dal, emlékeztetőül kapunk egy klasszikus zenekari breaket egy zseniális zongoraszólóval az énekes-billentyűs Jonah Nilsson jóvoltából. Személyes kedvencem a "Sayonara Love", amiben az urak kiválóan kombinálták a producerként magam által is igen kedvelt "dögös-feszítős verze, lazulós-úszós refrén kombinációt". Ugyanakkor felhívnám a figyelmet Henrik Linder nagyon kreatív basszusgitár-használatára, ami hol akusztikus gitárra hajazva kísér, hol hihetetlenül szólózik. Maradt még feldolgozás is a tarsolyban, a mainstream zenei csatornák által az utóbbi időben orrvérzésig pörgetett "Avicii - Wake Me Up" került újragondolásra, viszont nem a megszokott Dirty Loops köntösben. Itt meglepő módon jóval visszafogottabb lett a hangzás, persze az eredeti verzió akkordjainak számát a feldolgozásban már mintegy ötszörösére emelték, és azért a biztonság kedvéért a végén arcon csapják a Dirty Loops péklapáttal azt, aki véletlenül elbóbiskolt volna egy pillanatra. Az európai kiadáson még egy "Justin Bieber - Roller Coaster" feldolgozás kapott helyet, és ezzel együtt egy kiváló fúvós szekció is, ami szintén egy új szín, és ami nagyon jól illeszkedik a csapat hangzásvilágába. Amikor az "Accidentally in Love" című dal 6/8-ados lüktetése és Filip Jers szájharmónika-játéka megindult, első hallgatásra egy pillanatra Stevie Wonder Land-en éreztem magam, nagyon jól kapták el a srácok ezt a fonalat is ötvözve a saját hangzás-elemeikkel. A "The Way She Walks"-ban Aron Mellergard, a zenekar dobosa is beköszön egy pillanatra, hiszen a zongorát az ő "sokszorvisszatekerős-újrahallgatós" szólója követi. Számomra meglepő, ugyanakkor abszolút pozitív dolog volt, hogy a lemezen kaptak helyet lassabb, lírai dalok is, ilyen az "It Hurts", a "Take on the World" és a "Crash and Burn Delight". Nekem ez volt a legnagyobb pozitív csalódásom.
Ami vígasztal az album kései megjelenésével kapcsolatban, hogy rengeteg munka van benne. Minden másodpercről másodpercre át van gondolva és tökéletesen van megvalósítva, ez manapság sajnos egyre ritkább. Bár a lemezzel sok új szín és érzés került a Dirty Loops palettájára, összességében még mindig a "demonstratív" jelző jut eszembe, akárhányszor hallgatom. Azt érzem, hogy ez a hanganyag engem nem szórakoztatni szeretne, hanem sokkal inkább lenyűgözni és odaláncolni, minden pillanatában, minden erejével. Egyetlen dal majdnem annyi zenei és hangszerelési információt tartalmaz, mint egy "normál" lemez 12 dala összesen. Nem telik el egyetlen másodperc sem anélkül, hogy ne történne valami új és másfajta felszólalás a zenében, minden pillanatban van egy kis "virgázás" - énekben, basszusgitáron, dobon, vagy a tonnányi elektronikus elemben, ami elkápráztat, teljesen lefoglal, és mindeközben azon kapom magam, hogy úgy ment le a dal, hogy fogalmam sincs, miről szólt. Előadóként és producerként teljesen leköti a figyelmemet minden, csak a lényeg nem. Vagy nem is az a lényeg, amit én gondolnék annak? A szöveg, az üzenet, az átadni kívánt érzés csak a második a sorban? Ezt mindenki döntse el maga! Egy biztos: ezt a lemezt nem lehet háttérzeneként hallgatni. Le kell ülni, fel kell tekerni a hangerőt és hagyni kell, hogy minden momentumát megéljük és felrobbanjon az az adrenalin bomba, amit a srácok fel akarnak robbantani.
Nem túlzás, hogy a Dirty Loops egy új műfajt teremtett, ami ötvözi az élő zenekari alaphangszerek és az elektronikus, szintetikus elemek túlcsorduló használatát a jazz-pop és még ki tudja minek a mezsgyéjén, mindezt a legmondernebb és legjobb ma elérhető stúdióbeli megvalósítással.
Kíváncsian várom, hogy augusztus 6-án a székesfehérvári Vörösmarty Színházban hogyan viszik színpadra ezt a hangzást élőben az urak, és a lenyűgöző album után milyen érzést vált ki majd az élő Dirty Loops show először Magyarországon.
