Di Meola, Al: Pursuit of Radical Rhapsody 2011. április 18., Gregorits János
Al Di Meola (1954), akiről az utóbbi időkben leginkább az újra felállt „Return to Forever“-rel kapcsolatban hallhattunk, ezzel az albummal ismét csatasorba állította a „World Sinfonia“ együttest, kibővitve azt jónéhány vendéggel. Ezek között szép számban találunk magyarokat is: Kaszás Pétert a doboknál, rajta kivül pedig a Sturcz-vonósnégyest, amely Sturcz Andrásból, Csonka Gáborból, Uhrin Viktorból, Kuklis Gergelyből és Benk Gyulából áll (Node, Ricsi! Hát öt ember, hogyan fér el egy vonósnégyesben? – a szerk.). Közreműködésük nemcsak az ő egyéni sikerüket jelenti, hanem az egész magyar jazz-zenéét is. A World Sinfonia tagjai közt találjuk még a Di Meola után – vagy mellett - szintén főszerepet játszó Fausto Beccalossi harmonikást, Kevin Seddiki másod-gitárost, Gumbi Ortiz perkusszionistát és Victor Miranda basszistát. A meghívottak között találunk további három, csúcskategóriába tartozó zenészt: Gonzalo Rubalcaba kubai zongoristát, Peter Erskine dobost és Charlie Haden nagybőgőst. Megjelenik a színen Barry Miles is, hangszerelőként és billentyűsként, Mino Cinelu pedig plusz-perkusszionistaként. Az albumban megszólaló Di Meola kompozíciók sokféle zene elemeből építkeznek. Hallhatjuk Marokkó orientális hangjait a "Mawazine"-ban, vagy Braziliáét a Hermeto Pascoal-t idéző "Gumbiero"-ban. De hallhatunk progrockot is a "Full Frontal Contrapuntal"-ban, tangót a "Fireflies"-ban, vérbeli salsát a "Destination Gonzalo"-ban, amit Rubalcaba zongorázása még külön is hitelesít. Mindössze két olyan számot találunk, amik kissé kilógnak a sorból; a Beatles "Strawberry Fields Forever"-jét és az „Over the Rainbow”-t, az Óz címmelódiáját, amelyet Di Meola a gitár-legenda Les Paul-nak dedikált, de inkább Mantovani lenne a helyes címzett. Egyébként nyugodtan dedikálhatta volna az egész albumot Astor Piazzola-nak, akinek szelleme mindvégig jelen van, leginkább természetesen Fausto Beccalossi játékában. A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy Piazzola-val ellentétben Beccalossi nem bandoneont, hanem gombos harmonikát használt, ami mechanikai konstrukciója okán a bandoneonnál sokkal gyorsabb hangszer. Di Meola gitározása most is ragyogó, csakúgy mint valaha, akár a „Friday Night in San Francisco“-ig visszamenve az időben. Egykori címét, a leggyorsabb gitárosét, valószínűleg ma is kiérdemelné. (Javára írva még azt a pluszt, hogy szólóinak hajtűkanyarjaiban is kristálytisztán intonál minden hangot.) Elismerve, hogy a gyorsaság az, ami mindig és mindenhol a leghatásosabban tudja kidomborítani egy muzsikus technikáját, ez Al Di Meola esetében néha mégis úgy túlburjánzik, hogy azt érezzük, olykor bizony rá lehetett volna lépni a fékre.
