Crawford, Randy: Live 2012. augusztus 16., Vörös Janka

Randy Crawford és Joe Sample gyümölcsöző, immár 36 éves közös munkája újabb gyöngyszemmel bővült, az imént megjelenő élő albumukkal, melyben Joe vére, Nicklas Sample bőgőzik és Steve Gadd dobol.

Nagy várakozással kezdtem a lemeznek, pláne végignézve a tracklistet, jobbnál jobb „slágereket” vonultatnak fel. Viszont az ilyen saját szám újra feldolgozások olykor kicsit rizikósak: okoz-e csalódást az előadó ez eddigi rajongónak?

Nos, Randy néni idén 60 éves, és kizökkenthetetlen maradt továbbra is. Légies, tagolt, könnyed, egyértelmű, viszont kellően dinamikus és dögös éneklése nem, hogy fényét nem vesztette, de tündököl. Ha sikítoztam eddig Randy Crawford-ot hallgatva, akkor most sírok. Tökéletes ötvözete a soulnak, bluesnak, funknak és jazznek. Technikailag minden megvan (60 évesen is!), frazírjai nem tűpontosságúak, de kellően dögösek, megénekelt idei -vagy éppen szünetei- pedig jazzénekes nemzedékeket megszégyenítő.

Joe Sample (aki idén 73 éves!!!) játékossága és kreativitása mérhetetlen alázattal párosul, Crawford-ot „csak” úgy kíséri, mint mondjuk melegben a biciklist a hátszél... Akkord felrakásai a megszokott ötletesség jegyében húzzák magával a zenekart, telített hangzást nyújtva. A ritmusszekció pedig megbízhatóan, figyelve játszik. Dinamikailag túl nagy kilengések nincsenek, vagyis a lemez hangvételét tekintve egységes, de Randy-t tökéletesen segítik és reagálnak rá.

A kevés szóló szintén Joe Sample alázatosságát tükrözi, hiszen Randy és Joe neve valamelyest összeolvad, de mégis Randy marad előtérben végig, szinte Randy Crawford szólóest hangulatom van (ami jó). Viszont ez a kevés szóló számomra túl kevés szólót jelent, elhallgatnám azt a zongorázást bőven!

Néhány furcsaság van csak, egyrészt a közönség tapsa ijeszt meg mindig, nagyon élesen és hirtelen szól, ez valami keverési probléma lehet. Sok élő lemezt hallgattam már, úgyhogy nem a lelkiismeretemmel van probléma…

Másrészt nekem a dob kicsit túlzottan előre húz. Ez persze nem azt jelenti, hogy leszólom Steve Gadd dobolását, Isten ments, nem is értek hozzá, viszont nekem az az érzetem van, hogy elmegy az utolsó busz, úgyhogy gyorsan be kell fejezni a bulit. Ettől függetlenül tökéletesen kíséri és reagálja le az énekest, annyit játszik, amennyit hallani szeretnék.

Nicklas Sample bőgőzése nekem nem tetszik különösebben. Nem zavar sok vizet ugyan, de nem is tesz nagyon sokat a produkcióhoz. Egy bluesban, a „Me, Myself and I”-ban viszont egészen belemelegszik a végére. A „No Regrets”-ben viszont kifejezetten idegesít, és lehet, hogy édesapját is, mert egy óvatlan pillanatban bal kézben Joe bácsi is elkezdi a basszusmenetet játszani, és így már egyértelműbbé válik minden. Persze az is lehet, hogy ami a basszusban zavar, az a kevéske hangereje miatt lehet, vagyis az a furcsa, hogy nem szól eléggé a produkció alja.

A lemez egy örökzölddel kezdődik (Everyday I Have the Blues), és bevallom, mikor először kezdtem hallgatni, újra megnyitottam az iTunest, hogy tényleg ez a lemez szól-e, nem valami Aebersoldot kevert-e be ez a buta program, de nem. És elég unalmas ez a közel száz blueskör az elején, majd egy kicsi zongoraszóló, majd beszól valaki oldalról, hogy figyelem, itt jön a díva. És tapsvihar és Randy elviszi a balhét, és akkor már valahogy Joe Sample zongorázása is indokoltnak tűnik, az előzőleg kicsit bizonytalan, vagy inkább túl hakniszerű indítás után. Kitűnő filleket hallhatunk Joe bácsitól, abszolút keretezi és kitölti a téma szüneteit. Randy végig egységes hátrahúzással kompenzálja a sietős dobolást. Rettentő dögösen énekel, mégis nagyon könnyedén, ez ám a blues!

A második szám a „Feeling Good”, latinos, tizenhatodos lüktetésben játszzák és nekem ez nem nyerte el a tetszésemet, kicsit bizonytalannak tűnik, dinamikailag sincs benne túl sok minden, hangszerelésileg pedig mindig ugyanaz az arrange jön vissza, amit a szám eredeti verziójából már amúgy is ismerünk.

A „One Day I’ll Fly Away” nagyon tetszik ebben a verzióban, nagyon nyugtató és kellemes. Egyértelmű benne minden, az énekléstől a dobolásig egységben van a szám. Külön tetszik, hogy szemben áll a popos, egyenes téma a latinos lüktetéssel, ez egy plusz különlegességet ad a hallgatásában. Itt két helyen egy rövid zongoraszóló kap helyet, ami tökéletesen ízléses, én mondjuk még hallgattam volna. Azt érzem picit a témáknál, hogy bizonyos frázisok tökéletesen vannak dinamikailag megénekelve, viszont ezek arányaiban kicsi egységek, vagyis a dal egészében nincs rendes ívként kezelve, de persze lehet, hogy tévedek. De ettől függetlenül is zseniális Randy.

Amikor megpillantottam a tracklisten a „Street Life”-ot, már előre izgultam, milyen nagyon jó lesz, és így lett! Randy Crawford mérhetetlen kedvességével és higgadtságával vág az intro-nak, ami aztán egy kicsit mackós, de igazán szerethető ismét latinos zakatolássá növi ki magát zenekarilag. A kedvenc részem a lemezen pedig Randy Crawford zongoraszóló előtti utolsó témája lezárása az elmaradhatatlan hú-val. És ez olyan aranyos, hogy simán elképzelem: Randy néni koncert előtt még almáspitét sütött az unokáinak és az ebéd utáni sziesztakor mesét olvasott nekik, vagy bábozott. Már ha vannak egyáltalán unokái… Ha nincsenek, akkor szerintem többen vagyunk, akik jelentkeznénk unoka-örökbefogadásra nála.

Szó, mi szó, nagyon jól éreztem magam a lemez hallgatása alatt, és úgy érzem, sokat tanultam. Kell ennél még több? Randy néninek és Joe bácsinak pedig kívánok még 60 évig ennyi vidámságot, amennyit Ők adtak nekünk!