Corea, Clarke & White: Forever 2011. június 26., Dr. Gregorits János
A múlt század hetvenes éveiben fénykorát élő, majd hosszú ideig csipkerózsika-álomra szenderült „Return to Forever“, nevéhez illően, visszatért. A ma már szintén hetvenes éveiben járó billentyűs, Chick Corea (június 12-én töltötte be a 70-et! – a szerk.), a dobos Lenny White (61) és a basszista Stanley Clarke (60) három évvel ezelőtt újraélesztette. Teljes sikerrel. Erről szól a „Forever“ című dupla-album, lemezpolcunk mai vendége. Az újjáalakult RTF 2009-ben világkörüli turnét bonyolított le, az első lemez ennek a koncertkörútnak számos „highlight“-ját tartalmazza, élőben. A második lemez a Chaka Khan-nal, Jean-Luc Ponty-val és Bill Connors-szal kibővített RTF egy koncert előtti főpróbájának dokumentuma. Ugyanis egy, a „Hollywood Bowl“ szabadtéri színpadon megtartott koncert előtt a zenészek stúdióba vonultak és végigjátszották a repertoárt. Az elkészült felvételből nem vágták ki a közben elhangzott megjegyzéseket, nevetést, kiáltozást és ezzel a második korongnak is egyfajta „live“ - hangulatot adtak, ami végülis kitűnő ötletnek bizonyult. Az első korongon az akusztikus trió játszik, nagybőgővel, dobbal és zongorával, részben jazz-standardeket, részben Clarke és Corea szerzeményeit. Abszolút virtuóz és magávalragadó interpretációval, mely vonatkozásban számomra Stanley Clarke volt a legemlékezetesebb. Azok számára, akik Clarke-ot elsősorban basszusgitárosként ismerik és tisztelik, akár meglepetésként is hathatott, hogy milyen kiemelkedő mestere ő az akusztikus bőgőnek. (Is! ) Ez persze rögtön felveti a kérdést, hogy akkor én „hogy is állok“ Chick Corea-hoz? Véleményem az, hogy Corea „abszolút kétlábas“ futballista, sem zongoristaként, sem elektronikus billentyűsként nem léteznek számára technikai problémák, ráadásul kaméleonként tud közlekedni a különféle stílusok között. (Gary Burton szerint, ő a létező legsokoldalúbb muzsikus, amiben azért van egy jó adag baráti bónusz is.) Zongoristaként viszont szerintem nem olyan jelentős, mint elektronikus billentyűsként, vagy komponistaként. A zongoránál – függetlenül attól, hogy játékában mindig minden maximálisan a helyén van – nem ér fel ennek a hangszernek a legnagyobb alakjaihoz: Monk-hoz, Bill Evans-hoz, McCoy Tyner-hez, hogy csak néhány nevet említsek. Az a félreismerhetetlenül egyéni hang, ami az előbb említett zongoristákat jellemzi, nála – szerintem - hiányzik. (Lehet, hogy ez a sokoldalúság átka ?) A második lemez zömében már az „electric band“ hangján szólal meg, bár unikumként, dob-zongora duóban ( !!! ) egy Coltrane-számot is eljátszanak. („Crescent“ ) A második korongon hallhattuk a nagyszerű Chaka Khan éneklését, aki Gershwin „Porgy“-jával bizonyította, hogy pop-szereplései mellett/ellenére olyan jazz-énekesnő, akinek csiklandóan izgalmas hangja pezsdítően hat minden produkcióban. Itt is. Az 1973-as RTF tagja volt Bill Connors gitáros, aki ezért nem is igen tekinthető vendégnek, hanem inkább veteránnak. Otthonosan illeszkedett az együttesbe. A francia hegedűs, Jean-Luc Ponty meghívása is jó ötlet volt. Ő egy saját kompozíciót („Renaissance“) hozott magával, azonban játéka számomra nem ebben, hanem Corea klasszikus „Armando’s Rhumba“-jában volt fontosabb. Ez a darab egyébként egyfajta kódfejtő-kulcsként szolgálhat Corea emberi és muzsikusi habitusának megismeréséhez is. Armando Corea, Chick apja, hispano/latin származású volt, nem véletlen tehát fiának vonzódása a spanyol zene iránt, amiről számos híressé vált kompozíciója tanúskodik (A legeklatánsabb a „Spain“! – a szerk.). Az „Armando’s Rhumba“ összegzése ennek a zenei világnak, a rumba, a csacsacsa/salsa és az argentin tango elemei nagyszerű szintézisben egyesülnek. Maga az album egész anyaga is szintézis, az RTF különböző korszakainak nagyon sikerült szintézise.
