Coltrane, Ravi: Spirit Fiction 2012. december 03., Borbély Mihály
Te jó ég! Most döbbentem rá, hogy már közel másfél éve volt a Budapest Jazz Clubban a Ravi Coltrane Quartet koncertje. Miért tűnik mégis úgy, mintha idén júliusban lett volna, hogy az első sorban ülve megigéződtem a zenekar elképesztő összhangjától, az egymást nemcsak félszavakból, szemvillanásokból, egy-egy frázisból, apró ritmustöredékből is megértő, de valóságos telepatikus kommunikációval muzsikáló négy muzsikustól. És igen, ezzel együtt is feltűnt egy-egy pillanatra a turnéban megfáradt muzsikusok arca, Louis Perdomo bosszankodása a zongora miatt, s valahogy úgy éreztem, hogy nagyszerű muzsikusok nagyszerű zenekarának (a kettő nem mindig következik egymásból!) átlagos koncertjét hallottuk. Na persze ebben a megállapításban némi muzsikusi irigység is volt ám: bárcsak ilyenek lennének a mi átlagos koncertjeink!
Hogy lehet hát, hogy egy ilyen összetételű, hét-nyolc éve (2003 óta) működő, turnékon érlelődött, jól összeszokott (nyugodtan mondhatjuk) “sztárcsapat” felvesz 2010 végén egy lemezt, ráadásul nem akármelyik kiadó, hanem a Blue Note számára, aztán úgy ítéli a főnök, hogy az nem sikerült igazán jól, majd meglátjuk, mi lesz belőle… Persze tudjuk, nem véletlen a megfontoltság, hisz egykoron (öt és fél évtizede!) édesapjának ennél a kiadónál jelent meg “Blue Train” című, jazztörténeti jelentőségű lemeze. Aztán az óvatosságot tett követte. Egy évvel a hosszú ideje állandó összetételű (Louis Perdomo – zongora, Drew Gress – bőgő, EJ Strickland – dob) “working band”-del készült felvételek után újabb session következett: immáron egy másik lemez anyagát tervezve Ravi Coltrane újra verbuválta az ezredforduló táján működő sikeres kvintettjét, melyben Ralph Alessi (trombita), Geri Allen (zongora), James Genus (bőgő) és Eric Harland (dob) szerepelt (From the Round Box – RCA, 2000). És az igazi bátor tett ezután következett: a szaxofonos a két zenekar más időben, más stúdióban rögzített zenei anyagából válogatott egy albumra valót. Egy ilyen döntés szinte előre jósolható kudarcot tartogathat a legtöbb muzsikus számára, ha kényszerből, s nem tudatos koncepció alapján teszi ezt. Legtöbb esetben ez minimum vakmerőség, és minden bizonnyal diffúz zenei anyagot eredményez. Ám a “Spirit Fiction” esetében született eredmény Ravi Coltrane-t igazolja, s számunkra is világossá teszi, hogy mára napjaink egyik meghatározó egyéniségévé vált. Nem volt könnyű útja, de azt soha nem is választotta volna – ez már genetikai meghatározottság.
Az albumon tehát két zenekar (a jelenleg is működő kvartett és a korábbi években aktív kvintett) játszik, gyakorlatikag felváltva, ám ezt szinte észre sem vesszük. Ez a koherencia – vagyis a lenyűgöző zenei-koncepcionális egység, amely a lemez egészét jellemzi – fényesen igazolja a zenekarvezető hibából erényt kovácsoló egyéniségét, tudatosságát, és azt a váteszi magatartást, amely csak elhivatott és igazában biztos művész sajátja. Hogy mitől is érezzük ezt a koherenciát, azt másodszori, harmadszori hallgatás után tudjuk csak megfogalmazni. A kvartett anyagában a Ravi Coltrane kompozíciók (The Change, My Girl, Marilyn & Tammy) mellett a közös, szabad – bár a zenekarvezető által előre elhatározott elvek alapján megszülető (“irányított aleatória”, hogy a XX. századi klasszikus zene kapcsán megszokott szakkifejezéssel éljek) – improvizációk (Road Cross, Cross Roads és a címadó darab) olyan maguktól értetődő módon történnek meg, és formailag olyan átgondoltak, gazdagok, hogy sok esetben kompozíció benyomását keltik. Ugyanakkor pedig a kvintettel rögzített Ralph Alessi szerzemények (Klepto, Who Wants Ice Cream, Yellow Cat) annyira szabadon áramlóak, hogy harmóniai és ritmikai gazdagságuk ellenére is rögtönzésszerűen tárulnak elénk. Kompozíció és improvizáció, szellem és lélek, tudatosság és intuíció mintaszerű egyensúlyát érezzük mindvégig, noha ez bizonyosan nem patikamérlegen porciózott, recept alapján készült produkcó. Kedvenc csemegém a Coltrane és EJ Strickland előadásában elhangzó “Spring & Hudson” (R. Coltrane) szaxofon-dob duó. (Nos, ki is volt ennek a műfajnak az első mestere?). A tenoros tudatosan visszafogott, mindamellett színekben, árnyalatokban és ritmikai téren igen gazdag játékát méltó partnerként egészíti ki Strickland.
A két számban közreműködő Joe Lovano (Coltrane mentora és régi barátja, aki egyben a lemez társproducere is) tenorszaxofonozása pedig csak hab a tortán. Ornette Coleman “Check Out Time”-jához csak ennyit írtam fel magamnak: IGEN!!! EZ a mai Ornette! A két szaxofon-zongora (Geri Allen) trióban megszólaló Paul Motian ballada (Fantasm) szívbemarkoló megemlékezés a felvétel előtti hónapban eltávozott dobosról.
Eddig két Coltrane album jelent meg a Blue Note-nál, 1957-ben és most, 2012-ben.
Várjuk a folytatást…
