Coleman, Ornette: Something Else!!! 2011. augusztus 06., Dr. Gregorits János
Ez az 1958-as album, amit most digitálisan felfrissítve újra kiadtak, Ornette Coleman (1930) első önálló albuma. A nem sokkal előtte még liftesfiúként dolgozó autodidakta proletár, fehér plasztik szaxofonjával úgy ballagott be a Contemporary Records Los Angeles-i stúdiójába Don Cherry, Walter Norris, Billy Higgins és Don Payne társaságában, hogy valószínűleg még csak nem is sejtette: történelmet fog csinálni. Mindez köszönhető Lester Koenig producernek, aki felismerte Coleman potenciálját, és mert kockáztatni. Hogy miként ítélték meg ebben az időben ezt a muzsikust, és mit kell tudni róla, azt a booklet-ben teljes terjedelmében kinyomtatott Nat Hentoff-esszéből megtudhatjuk, írása szinte monográfiának tekinthető, azt hiszem felesleges volna ebből most idézgetnem. Az album kilenc Coleman szerzeményt tartalmaz, amelyek közül a „Jayne” lényegében ( egyszerűsítve) az „Out of Nowhere” harmóniai vázára, az „Angel Voice” pedig Gershwin „I Got Rhythm”-jére támaszkodik. Vagyis a későbbiekben magáról minden harmoniális kötöttséget letépő Coleman - Parker és Gillespie nyomdokain haladva - megcsinálta a maga „Hot House”-át és „Donna Lee”-jét! Másszóval, egy jazz-standard harmóniavázára épülő variációból csinált témát. Azt, hogy Coleman ekkor még legalábbis „tudomásul vette” a harmóniai funkciókat, az is mutatja, hogy a kvintettben zongorista (!) is van, ezzel lett teljes a szokványos „rhythm-section”. A zongorista Walter Norris - akkori, post bop stílusban - lendületes zongorázást nyújtott, néha Russ Freeman-re emlékeztetve, csak jobb technikával. Billy Higgins és Don Payne kitűnően lüktettek. Payne „walking bass” játéka felért Leroy Vinnegar, vagy Percy Heath akkori szintjéhez. Don Cherry technikás kórusokat játszott, trombitálása azonban zömmel az akkori modern mainstream-nek felelt meg, egyedül Coleman volt az, aki az improvizációk során igyekezett elszakadni a darabok taktusszámától és akkordfűzéseitől, de a radikális szakítással úgy látszik, még kivárt. Ezért az album ugyan kétségtelenül mérföldkőnek tekinthető a free jazz felé vezető úton, de zenéje még nem nevezhető annak. Mindenesetre a „free jazz” korszaka elindult és kezdetben, amikor még nem tudta a közönség, hogy ez mit jelent, számos félreértéshez is vezetett. Coleman mesélte, hogy egyszer, Cincinnati-ban meglepetéssel látták a koncertre gyülekező nagy tömeget. A teremben már senkit sem láttak viszont, mert, mint kiderült, a „free jazz”-ről a nép azt hitte, hogy az ingyenes belépést jelent! Még egy érdekesség: Coleman albumának van egy névrokona is, ráadásul ugyanolyan születési dátummal! Ugyanis 1958- ban a Blue Note is kiadott egy „Somethin’ Else” című korongot, ami az eltérő írásmódon túlmenően más szereplőket és zenét tartalmazott. Ez is felbukkant most, digitalizálva, a Blue Note Rudy Van Gelder-sorozatában.
