Clarke, Stanley: D–Stringz 2016. február 03., Kézdy Luca
Stanley Clarke-Biréli Lagrène-Jean-Luc Ponty - D–Stringz (Impulse! – Universal Hungary)
A trió három jazz fenomén találkozásának és együttműködésének eredménye. Ahogy a zenekar neve, és a lemez címe egyben sejtetni engedi, csak húros hangszerek vannak a formációban, Jean-Luc Ponty hegedűn, Stanley Clarke bőgőn, valamint a szintén francia Biréli Lagrène gitáron működik közre. Hármójuk első zenei találkozása Ponty aktív zenei pályafutásának ötvenedik évfordulóján volt, 2012-ben. Ponty-nak és Clarke-nak volt már közös akusztikus múltja, ami nem más, mint a ’95-ös „The Rite of Strings”, amit én személy szerint ronggyá hallgattam. Abban a formációban azonban a harmóniafunkcióért Al Di Meola volt a felelős, és kizárólag saját szerzeményeket játszottak. A lemez legpregnánsabb, és számomra leggyönyörűbb kompozíciója Ponty-é, a „Renaissance”, ez képviseli számomra leginkább a trió közösen létrehozott és megformált saját világát.
Ezen a lemezen egy hangzásában természetesen nagyon hasonló, de tartalmilag sokkal inkább hagyományőrző, talán kicsit kevésbé újító szellemű, modern, de egyben hagyományos swing muzsikát hallhatunk. Ponty hegedülése is sokkal inkább „visszatérés a gyökerekhez” jellegű, stílusában az életművére jellemző újító szellemű fordulatokkal, frazírokkal ellentétben itt megtartja szinte tisztán a swing hegedülés összes jellemzőjét. Természetesen az egyénisége így is ugyanúgy átszűrődik, néha pedig el-elszakad a swinges, vagy néhol post-bopos dallamvezetéstől, és játékának színezete a „Renessaince” irányába fordul. Nekem ezek a legkedvesebb és leginkább érdekes részei a lemeznek.
Feltűnik az is, hogy egy trióban mennyire fontos szerep jut mindhárom alkotó személyiségnek, egyéniségnek. Nagyon érzékeny egy ilyen felállás, ugyanis egy szereplő sem helyettesíthető igazán a végeredmény szempontjából, gondolok itt arra, hogy az Al Di Meola-val történt kollaboráció mennyire különbözik ettől, hiszen Meola flamenco közeli gitározása helyett itt egy igazi, vérbeli francia gypsy swing gitárjáték hallható, és az is egyben, hogy mennyire meghatározó szerepe van ennek a különbségnek.
A lemezen feldolgozások és saját szerzemények egyaránt szerepelnek, természetesen mindhárom zenésztől hallhatunk kompozíciókat. A saját szerzemények tekintetében nálam most Clarke nyert, a nyolcadik opus – „Paradigm Shift” - az övé. Itt szakadnak el leginkább a konvencióktól és hagyják szabadon az utat a zenei fantázia, a líraibb tartalmak, narratívabb zenei történetmesélés előtt, és kiemelném, hogy teljes összhangban, hárman egyként, mindenféle zenei egoizmus, produkció-jelleg, és szigorú értelemben vett szólók nélkül. Gyönyörű harmóniamenettel, egy egyszerűen, természetesen szép témával, ringató, 3-3-2-es bőgő groove-val, és egy nagyon finoman, lassan és szépen megformált, néha ritmizáló, de zömében arpeggio gitár kísérettel. Valamint ebben az egy számban vesz részt vendégként Steve Shehan ütős hangszereken.
A feldolgozások közül Joe Zawinul „Mercy, Mercy, Mercy”–je tetszik a leginkább, itt hallom leginkább azt a féle felszabadultságot, zenei humort, könnyedséget, és örömöt, azaz mindenféle akadálytól mentes szabadon áradó játékot, amiért igazán jó, és felszabadító, energetizáló élmény hallgatni az ilyen zenészóriások kooperációját.
A lemezt 2014 augusztusában vették fel, és 2015 novemberében adta ki az Impulse.
