Charlie Haden Quartet West: Sophisticated Ladies 2011. április 15., Gregorits János
Az albumról hűvösen ránk pillantó végzet asszonya az ötvenes évek filmplakátjait idézi, mint ahogy helyenként a zene is. Nekem azonban első látásra nem ez jutott eszembe, hanem a nagyszerű grafikus, David Stone Martin. Azok a lemezfedők, amiket ő ezekben az években a Clef Records-nak, a Savoy-nak és az összes többinek készített, önálló műfajt teremtettek. Aki a lemezboltba betérve megpillantott egy Martin grafikát a pulton sorakozó lemezek között, az első pillanatban tudta, hogy nem fog csalódni. Kérdezzék csak meg a gyűjtőket. De térjünk a lényegre. Charlie Haden-nek (1937) tizenegy kemény évet kellett várni, amig ismét albumot készíthetett. Ez lett a „Sophisticated Ladies“. A valaha free jazz vizeken is megfordult, de azóta alaposan lehiggadt basszistának támadt egy jó ötlete: kiválasztott néhány szép dalt és azokat kiosztotta hat énekesnőnek, akik ezeket aztán a vonósokkal kibővített Quartet West kíséretével elénekelték. De hogyan? Menjünk szép sorjában. A sort Melody Gardot indítja egy balladával, az “If I’m Lucky”-val, amit ő diszkréten és nagyon szépen elmesél, lazán rákönyökölve a kitűnő hangszerelésre. A jazzhez inkább csak érintőlegesen sorolható Norah Jones meglepően karakteres „Ill Wind”-et ad elő, ahol az interpretáció minőségét még az is kiemeli, hogy a legszikárabb kisérettel, vonósok nélkül állt ki. Diana Krall a Benny Goodman koncerteket záró számmal, a „Goodbye”-jal szerepel. Kissé átértelmezte, de ez nem ártott a számnak, elvett valamit altatódal-jellegéből. De van itt még valami, amit el szeretnék mondani vele kapcsolatban. Krall-t hallgatva mindíg azt súgja nekem a kisördög, hogy ő csak a zongoristák között számít jó énekesnek, ettől persze még lehet a legjobb zongorista az énekesek között. Alig vitatható tény, hogy énekesként akkor adja a legjobb teljesítményt, ha saját magát kíséri. (Egyébként ideje volna logopédust szerződtetnie, mert pösze „sz“ betűi úgy elhatalmasodtak, hogy már szinte külön életet élnek.) Cassandra Wilson előadása volt számomra az album csúcspontja. A “My Love and I” egy ilyen, dohányfüstös, „relaxed“ és mégis drámai előadást érdemelt. Már csak ezért is érdemes a lemezt megvenni. Egyfajta, ma már nem is olyan ritka zenei szenzáció a nemzetközileg jólismert klasszikus szoprán, Renée Fleming jazzénekesnői szereplése, aki Victor Young „A Love like This" című dalát adja elő úgy, hogy operista hátteréből mit sem lehet sejteni! Úgy látszik, hogy a Metropolitan színpadával összeegyeztethető a jazz világa. (Fleming-nek egyébként nem ez az első ilyen kiruccanása, Brad Mehldau-val készített korábban egy duo-albumot „Love Sublime“ címmel.) A hatodik énekesnő nem más, mint Charlie Haden felesége, Ruth Cameron, aki a “Let’s Call It a Day”-t énekli kitűnő stílusban. Az album címében van ugyan egy kis csalás, mert a hat vokális mellett hat instrumentális darab is hallható a Quartet West-tel, amelynek tagjai Haden mellett Alan Broadbent a zongorán, tenorszaxofonon Ernie Weatts, dobon Rodney Green. Nekem elsősorban Ernie Watts tetszett, akinek teljesen egyéni stílusa és hangszíne van, nem lehet összetéveszteni senkivel. Mindenképpen a tenorszaxofonosok első három-négy tagú csoportjába teszem, hatalmas technikája okán is. Másik kedvencem Alan Broadbent, a zongorista, aki egyenletesen gördűlő, soha nem erőlködő improvizációival jeleskedik, emellett pedig elismert és keresett arranzsőr is, az albumon ő hangszerelte a vonósokat. (Aki látta Diana Krall párizsi koncertjének felvételét, ott felfedezhette Broadbent-et a pódiumon, ahol a vonósokat dirigálta.) Charlie Haden hangszerelte a kvintettet és meghatározta a zenei koncepciót. A basszus-szólamot autentikusan szólaltatta meg, pengetésének ereje időnként azonban egészen gyenge volt. (Lehet, hogy ebben a keverés a ludas?) A dobokon játszó Rodney Green egyelőre nem tudja felejttetni a kvartettben külön színfoltot jelentő Larance Marable-t, - aki nemcsak a hangszeren, de még saját testén is játszott, - ez a hiány természetesen nem róható fel neki. Ilyen az élet, valaki elmegy és az űrt nem mindig lehet betölteni. Összefoglalásképpen végülis elmondható, hogy a főszereplők és a dalok egyaránt jól lettek kiválasztva, az előadás kitűnő, az album biztosan nagy siker lesz.
