Charette, Brian: Groovin’ with Big G 2018. április 27., Vas Bence
Brian Charette - Groovin’ with Big G (SteepleChase Records)
Ennek az írásnak az apropója nem is elsősorban a nemrég megjelent lemez (egészen pontosan 2018. március 15-én adták ki; Brian Charette személyesen pedig április 12-én adta a kezembe); hanem inkább egy kis kísérlet Brian Charette zenéjének népszerűsítésére.
George Coleman (1935) Miles Davis, Herbie Hancock, Ray Charles és B.B. King zenekaraiban is játszott, de esetünkben (mégiscsak egy orgonatrió vendége) Wild Bill Davis neve lehet a legérdekesebb zenészpartnerei közül. Ugyanis Wild Bill Davis-t tekintjük a modern jazz orgona trió (Hammond, dob, gitár) legfontosabb előfutárának. Az orgonisták sorát folytatva, Jimmy Smith ’57-es „Houseparty” albumán is játszott, illetve Joey DeFrancesco 2006-os „Organic Vibes” lemezén is közreműködött. Miles Davis kvintettjének egyébiránt 1963-64-ben volt tagja: Ron Carter, Herbie Hancock és Tony Williams társaságában.
Brian Charette (1972) hazánkban kevésbé ismert orgonista, viszont az Ő hazájában (New York, USA) egyre ismertebb és elismertebb. Rendszeresen koncertezik Európában is, Prágában kifejezetten gyakran feltűnik; Magyarországot viszont eddig sajnos nem érintette turnéi során.
A 2014-es Downbeat Critics Poll listáján első helyen szerepelt a „Rising Star” kategóriában (ezzel együtt negyedik lett ugyanezen szavazáson az orgonisták között (ez az a lista, ahol Dr. Lonnie Smith és Joey DeFrancesco évről évre felváltva osztoznak az első helyen).
Grammy-re is jelölték. Természetesen jó néhány „nagy névvel” játszott már: Lou Donaldson, Houston Person, Joni Mitchell, Chaka Khan, Paul Simon, Cyndi Lauper...
Az egyik leginnovatívabb egyénisége az orgonisták fiatalabb generációjának. Játékára a legnagyobb hatást talán Larry Young modern, „modal jazz” megközelítése gyakorolja (illetve Chick Corea-t és McCoy Tyner-t emlegeti gyakran a masterclass-ok, workshop-ok során).
Legutóbbi albumai után a „Groovin’ with Big G” számomra kicsit meglepő módon igazi mainstream jazz. Szinte csak a legismertebb klasszikus örökzöldek szólalnak meg. Még csak azt sem írhatom, hogy feldolgozások, hiszen alig „nyúltak bele” az általunk legismertebb dalok legismertebb változataiba.
Igazi nyugodt, pihentető zene, amolyan nyugvópont a jelenlegi nagy zenei rohanásban, kavalkádban. Lehet, hogy George Coleman személyisége, vagy tekintélyes múltja a kulcs, de még ilyen visszafogott és relaxált, alig-alig az „out” felé törekvő játékmódot nem is hallottam Brian-től, pedig egy ideje intenzíven követem munkásságát és játékának fejlődését.
Előző albumai (Alphabet City, 2015 és Kürrent, 2017) igazi előremutató, hangzásokkal és zenei formulákkal, alakzatokkal bátran kísérletező lemezek voltak, egytől egyik izgalmas új, saját kompozíciókkal. Játékmódja friss szellemiségű, nagyon pontos, precíz; a jazz legmodernebb nyelvezetét felhasználva bontakozott ki.
Természetesen itt is pontos, feszes a groove; a walking bass magasiskolája minden egyes kíséret. A sztárvendég mellett bőven van terepe megnyilvánulni. A klasszikus standard-ekben többnyire hagyományos elemekkel játszik, a bebop nyelvezetét csak néhány exponált helyen töri meg például modernebb alakzatok formálásával és modell skálákra épülő harmóniák elemeivel, szinte csak utalásként jelezve, hogy 2018-ban járunk. Több cikkben, interjúban is említette korábban, hogy kifejezetten szereti és kutatja a legrégebbi orgona regisztrációkat (például az Ethel Smith, vagy a Fats Waller-Count Basie, Jackie Davis vonal). Ezek a „régies” regisztrációk érdekes disszonanciát adnak az elő-előbukkanó modern skálákkal és harmóniabontásokkal.
George Coleman munkásságát nem nagyon ismertem eddig, meghallva játékát valamiért rögtön Dexter Gordon ugrott be. Nagyon szép, telt és magabiztos tenor-hangzást hallottam. Játéka ezen a lemezen nekem amolyan „igazi klasszikus”-érzetet ad. Nincs felesleges hang, nem akarja megváltani a világot (mármint egyáltalán nem érződik semmiféle erőlködés, „akarás”), „egyszerűen” muzsikálnak egy jót, eljátszanak párat a kedvenc standard-jeikből; beszélgetnek a hangszereken keresztül.
A gitár hangzása nagyon puha és kellemes, teljesen jól passzol ehhez a fajta „időtlen” zenéhez. A lemez atmoszférája, „relaxáló” hatása engem a híres „Back at The Chicken Shack” albumra emlékeztet.
Teljesen szubjektív megítélésem szerint a két legerősebb szám, a „Father and Son” Jimmy McGriff legjobb korszakának fantasztikusan erőteljes, gospel-soul játékát idézi; míg a „Tenor Madness”-ben szerintem minden benne van, amit a jazz orgona trióról tudni érdemes.
George Coleman – tenorszaxofon
Brian Charette – Hammond orgona
George Coleman, Jr. – dob
Vic Juris – gitár
- Stella by Starlight (Victor Young)
- Body and Soul (Johnny Green)
- On a Misty Night (Tadd Dameron)
- Alligator Boogaloo (Lou Donaldson)
- Maiden Voyage (Herbie Hancock)
- Father and Son (Brian Charette)
- Autumn Leaves (Joseph Kosma)
- Never Let Me Go (Jay Livingston/Ray Evans)
- Tenor Madness (Sonny Rollins)
