Carter, Ron: Ron Carter's Great Big Band 2011. november 20., Földváry Balázs
A bőgőslegenda Ron Carter big band vezetőként mutatkozik be új, 2011-es lemezén. Érdekes egybeesés, hogy Christian McBride, a fiatalabb generáció talán legjobbja is idén jelentkezett saját big band lemezzel, és bár máshogy, de mindkét lemez nagyszerű.
Ron Cartert valószínűleg nemigen kellene bemutatni, a rend kedvéért mégis egy-két szót ejtsünk pályafutásáról. 1937-ben született, először csellózni kezdett majd bőgőre váltott, és '59 körül tűnt fel a New York-i jazzéletben. Játszott többek között Eric Dolphy-val, Thelonious Monk-kal, Cannonball Adderley-vel, Art Farmer-rel, majd -pályafutásának valószínűleg legmeghatározóbb korszakaként- 1963 és 68 között Miles Davis kvintettjébe kapott meghívást. Itt Wayne Shorter-rel, Herbie Hancock-kal, Tony Williams-szel játszott együtt, és ez olyan megbecsülést szerzett számára, hogy ezután talán azt könnyebb felsorolni, hogy kivel nem játszott. A jazztörténet talán legtöbb felvételt készítő bőgőse lett, játéka több mint kétezer lemezen hallható!
Bár természetesen ezek jó részén sideman-ként szerepel, de jelentékeny számú lemezt adott ki saját neve alatt is, az utóbbi években saját triót is vezet Golden Striker trió néven Mulgrew Miller zongoristával és Russell Malone gitárossal (ezzel a formációval lépett föl egyébként november 5-én Szegeden, bár Malone-t Kevin Eubanks helyettesítette).
A most megjelent lemezen egy tizenhét tagú együttest vezet végig egy sor standard-en, köztük két saját kompozíción. A hangszereléseket Robert M. Freedman készítette, mindegyik rövid, szellemes, színes. A repertoárba a 20-as évektől, a „St. Louis Blues”-tól Ellington/Tizol „Caravan”-jén, Gillespie „Con Alma”-ján, Adderley „Sweet Emma”-ján, vagy Shorter „Footprints”-én kersztül, egészen napjainkig válogatott. Hogy ezzel egykori partnerei, példaképei előtt kívánt tisztelegni, vagy csak minél többféle bőgőzésre keresett lehetőséget, azt nem tudom, mindkét szempontból sikeresnek tekinthető a vállalkozás.
A Mulgrew Miller-rel és Lewis Nash-sel alkotott ritmusszekció olyan stabil, amilyen csak lehet, de emellett annyi színt mutat, hogyha a többieket lekevernék, már akkor sem unatkoznánk. Persze ilyenről szó sem lehet, de azért észre lehet venni, hogy a bőgő a szokásosnál kicsit előrébb van keverve. És a lemez apropója is itt világosodik meg, hiszen Carter nem hangszerel, a számokat -kevés kivétellel – nem ő írta, és a legtöbb számban még csak nem is szólózik. Ő bőgős, aki a saját feladatát látja el olyan elképesztő sokszínűen, ahogy valóban csak a legnagyobbak tudják.
Egyszóval Ron Carter 70-es éveinek derekán még mindig tud örömteli meglepetéseket okozni, mindenkinek ajánlom ezt az új lemezt!
