Brian Blade and The Fellowship Band: Landmarks 2014. augusztus 18., Benkó Ákos
Brian Blade and The Fellowship Band – Landmarks (Blue Note – Universal Hungary)
Brian Blade kétségkívül korunk egyik legzseniálisabb, legnagyobb hatású jazzdobosa és nem túlzás talán az sem, hogy művészi-zeneszerzői munkásságával mára az egész modern jazzvonal egy befolyásos irányadójává is vált.
Az észak louisiana-i szárazföldi kikötővárosból, Shreveport-ból származó szerző-énekes-gitáros-dobos egy főállású énekes-pap gyermekeként indult útnak és elsőként New Orleans-ban a Loyola Zeneművészeti Egyetemen figyeltek fel rá, mint Johnny Vidacovich – a legendás new orleans-i dobos – legkiemelkedőbb tanítványa. 1988-ban itt ismerkedett meg diáktársával, Jon Cowherd zongoristával, akivel mindvégig a legszorosabb baráti és művészi összetartásban immár a negyedik Fellowship Band lemezt készítik el. Cowherd a Blade lemezek maghatározó társszerzője, példálul a második, Perceptual lemez címadóját állítólag már ´92-ben az ő vizsgakoncertjén eljátszották.
Az új album esetében is az első tétel – ami egy Mellotron-on előadott, kissé elvont nyitány -, valamint a főcímadó „Landmarks“ (határkövek, tájékozódási pontok, ismertető jelek) is az ő tollából származik, és Blade elmondása szerint annak idején a zongorista volt a fő inspirációs tényező, aminek hatására ő is elkezdett komponálni. A lemez további hét dalát Blade jegyzi, valamint született egy gyönyörű népdal feldolgozás is, a „Shenandoah“.
A zenekar összetétele (Myron Walden - altszaxofon, basszusklarinét; Melvin Butler – szoprán- and tenorszaxofon; Chris Thomas - bőgő; Cowherd; Blade) mit sem változott a´98-as debütálás óta, kivételt képeznek az egyes számokban vendégeskedő gitárosok, akik közül most újra itt van Jeff Parker – aki utoljára az első lemezen működött közre -, valamint egy új arc, Marvin Sewell.
Az anyag felépítése, struktúrája eléggé megköveteli a hallgatótól a teljes odafigyelést, lényegében konceptlemezről van szó, ami szerintem egyben az eddigi legmélyebb, legmelankolikusabb hangulatú Brian Blade anyag. A korábbi lemezeken már találkozhattunk kompozíciókkal (Red River Revel, Stoner Hill), melyekben tulajdonképpen származási helyéről hozott emlékeit, élményeit festi le, de a jelenlegi „hazatérésnek“ szinte minden pillanata egy régi, meghatározó emléket hivatott megörökíteni. A lemez túlnyomó részére az afro-népi kifejezésmód a jellemző, a tájleírásszerű kompozíciók, a lassan emelkedő szólók, valamint a rövid, ún. hangulati átvezetők.
A címadó „Landmarks“ rögtön egy bőgőszólóval indul és lassan bontogatja a témát, majd rövid kiteljesedés után basszusklarinét játssza el a fődallamot (amúgy az egész lemez hangulatát nagyban meghatározza) és szinte újra teljesen lentről építkező zongoraszóló - a dobbal dinamikusan emelkedve - zárja a tételt. Majd jön Marvin Sewell egy rövid átvezetővel amolyan delay-es, volume pedal-os, slide-os szőnyeggel, és halkan a zongora behozza azt az epikus, tájleíró-jellegű osztinátót, ami az egyik legmonumentálisabb, 11 perces darabnak az átfogója lesz erős spirituálé, illetve gyászindulós hangulatával. A tétel címe „Ark.La.Tex“, ami a három déli állam, Arkansas-Louisiana-Texas rövidítése. Blade szülővárosa mivel közel terül el a másik két államhoz, kultúrájában keveredik a három állam népi kifejezésmódja. Állítólag szombat este tánczene, vasárnap reggel gospel, hétfőn munkadal a megszokott, és ezek a blues, gospel és ún. hillbilly dalok hatásai egybeolvasztva megfigyelhetőek nemcsak e darabban, hanem az egész lemez hangzásában.
Ezután következik az ősi folyóról, a „Shenandoah“-ról elnevezett népdal feldolgozás, amiben légfújtatós orgona kíséri a gyönyörű kétszólamú dallamot. A lemezen három, családi portrészerű tétel is szerepel, az első a „He Died Fighting“, amit anyai nagyapjáról írt, aki polgárjogi aktivistaként harcolt népének jogaiért. A menetelő, csataízű ritmus kicsit drum´n´bass-es hangzással keveredik, telis-tele tipikus Brian Blade-es kitörésekkel, petárdaszerű pergetésekkel. A „Friends Call Her Dot“ édesanyjának, Dorothy-nak szól, aki egykor óvónőként dolgozott. A darabban végig csak a téma szólal meg, nagyon melankolikus, elmélkedő hangvétellel. Végül a „Bonnie Be Good“ az utolsó portré, a második unokahúg tiszteletére íródott mű. Mindegyik darabban a visszafogottság jellemző a zenészekre, inkább a déli életérzés hol gyászos, hol ünnepélyes hangulatát kívánják ötvözni a zenekar teljesen egyéni kamarahangzásával. Az album egyik csúcsa a „Farewell Bluebird“ című 13 perces darab, ami egy elégia New Orleans Bluebird kávézójáról, ahol Mr.Blade oly sok kellemes pillanatot töltött diákévei alatt, és amit 2009-ben végleg bezártak. Mint egy new orleans-i siratóének, teli bánattal indul, de végül egy nagyszerű zongoraszólóval, illetve tenorszaxofon-szólóval megspékelt darabbá teljesedik ki, és egy dögös blues-riff, majd egy koszos gitárszóló is elhangzik „végre“.
A lemezt egy letisztult, a mélységekből visszatérni szándékozó popszerű téma zárja.
Aki híve az „egyszerre egy lemezt hallgatni, de azt alaposan“ féle felfogásnak, az valószínű máris benyomja újra készülékén a lejátszógombot. Egy nagyon lassan áramló, de csodálatos hangulatokkal, személyes tartalommal megtöltött lemez született.
A stúdiófelvételek egyébként szintén abszolút családi körülmények közt zajlottak nagyrészt még 2012 februárjában a frissen elkészült Blade Studios-ban, amit Brian testvére, Brady Blade álmodott meg és épített fel szülővárosukban, Shreveport-ban.
