Botti, Chris: Impressions 2012. május 07., Albert Zoltán
Nincs könnyű dolga a kritikusnak, ha Chris Bottiról (1962) szeretne írni, különösen, ha legutóbbi lemezéről beszélünk. Robi bácsi (a Jazzma.hu főszerkesztője) óvatosan kérdezte meg tőlem, hogy írnék-e róla, mert igazából nem jazzlemez.
Hozzá kell tegyem: nagyon nem az. (Viszont május 5-e óta ez a New York-i Jazzlista vezetője. És azt is elárulom, hogy május 12-től újabb hetet kezd az élen! – a szerk.)
De mielőtt előbújna belőlem a vérbeli jazzista kritikus szelleme, a magam intuitív gondolkodása alapján azt próbáltam - nem most először - megérteni, hogy ennek a hangulatnak milyen funkciója lehet egy művész karrierjében. (Money, you know!)
Kezdeném azzal, hogy Botti eddig is a jazz és a popzene ötvözetének különböző aspektusait mutatta meg lemezeivel, hangszerének - a trombitának - nyelvén. A két műfaj találkozásából pedig popos dallamvilág és atmoszférikus hangzás született. Ezutóbbi most sincs másképp, de a popzene valahogyan másképp szövi át a dalokat.
Egy klasszikusabb indítás (Prelude No. 20 in C Minor) mellett Andrea Bocelli is felbukkan (Per Te (For You)), utóbbi igen kellemes, bár számomra összhatásában némileg sok, a dal filmzenei jellege viszont jól tapasztalhatóan kisugárzik a lemez egészére.
Az "En Aranjuez Con Tu Amor" kezdése egyértelműen Sting-et (és az 1987-es „Nothing like the Sun” LP „Little Wing” feldolgozását) juttatta eszembe (nekem pedig Miles Davis "Sketches of Spain" LP-jét Gil Evans-szal - "Concierto de Aranjuez" - a szrk.), de az ismerősség azonban hamar átvált egy dramatikus, klasszikus nagyzenekari motívummá. A folytatásban pedig felbukkan az említett popzene, Michael Jackson közismert dalának feldolgozása hangzik el (You Are Not Alone), stilszerűen, tisztelettel, majd a hangulat marad, de becsatlakozik egy énekes, Vince Gill (country sztár Amerikában!), aki az „Amazing Grace”-re emlékeztető dalt (Losing You) énekli el. Itt nem ért véget a vendégek sora, a "Tango Grace"-ben Herbie Hancock vendégszerepel, a dal jazzesebb mivolta némileg kimozgatott a "romantikus film" hangulatából, ez mindenképpen pozitív.
A "Setembro-Oblivion-Sevdah" dalok triója pedig mintha egy - a klasszikus zenéből ismert - egységet képezne, ennek végén egy „Summertime” feldolgozást kapunk David Foster-rel, a romantika pedig innen csak még mélyebb, a "Contigo En La Distancia" könnyedén párosulhatna - némileg pejoratív módon - Robbie Williams és Nicole Kidman duójával is. A filmszerűség továbbra is marad (Over the Rainbow), majd zárásként kis meglepetéssel találkozom, a közismert Louis Armstrong slágert (What a Wonderful World) Mark Knopfler énekli (hát ez enyhe túlzás…) és gitározza, méghozzá igen jól, méltóan lezárva az egy órás "szerelmes filmet".
Nem jazz. Viszont kell néha ilyen is.
