Bollani, Stefano: O que será 2013. október 14., Gáspár Károly
Stefano Bollani - Hamilton de Holanda - O que será (ECM – Hangvető)
Ha ECM lemez kerül a kezembe, nagy reményekkel telve helyezem be a lejátszóba. A Manfred Eicher által alapított és igazgatott kiadó olyan minőséget jelent, amely egyedülálló a világon. A kiváló -csak az ECM-re jellemző- hangzásvilág, stúdió munka miatt is nagy élmény hallgatni felvételeiket. Nem tagadom, elsősorban a Keith Jarrett Trio albumai kapcsán ismertem meg az Eicher "birodalmat", de természetesen sok más nagyszerű muzsikus is ehhez az "istállóhoz" tartozik.
No de rátérek aktuális lemezünkre. Egy duó formáció 2012-es antwerpeni koncertjének hanganyaga a téma. Stefano Bollani olasz zongoristáról és Hamilton de Holanda brazil bandolimosról van szó. Tartozom egy vallomással kedves olvasóinknak. Fogalmam sem volt, hogy a bandolimot "eszik vagy isszák". Jelentem: pengetik. (Aki tud róla, hogy bárki fogyasztott már bandolimot, kérem jelezze felém.) Méghozzá milyen jól teszi ezt de Holanda! Egy gitár, lant és mandolinszerű, brazil hangszerről beszélünk. Hogy a másik instrumentumról is szót ejtsek, a zongora egy billentyűs hangszer, mely kalapácsok segítségével... Na jó, csak vicceltem! Viszont Bollani és de Holanda igen komolyan játszanak olyan latin zenét, hogy az ember megnyalja mind a tíz ujját. (Úgy tűnik, ma csak kulináris hasonlatok jutnak eszembe...) Mindezt fantasztikus könnyedséggel és a "déliektől" elvárt életvidámsággal valósítják meg.
Az első darab, amit hallhatunk a nagyszerű kettőstől a "Beatriz" című Lobo- Buarque szerzemény. Pat Metheny és Charlie Haden lemezét eszembe juttató a szám és a játékmód is. Nem sok kétséget hagynak a művészek afelől, hogy mesterei hangszerünknek. Aztán zúdul ránk a temperamentum, érzékenység és virtuozitás a többi dal hallgatása közben. Van köztük Bollani és de Holanda téma, de olyan klasszikusok is elhangzanak, mint Jobim "Luiza”-ja vagy Piazzolla "Oblivion”-ja. Bollani improvizációs stílusa némiképp eklektikusnak mondható. A lírai, dallamos, nagyívű szólóktól, az egészen modern -leginkább Chick Corea-ra hajazó- "rázásokig" megy el. Mindezt ízlésesen, ahogy nagy építészünk, Lechner Ödön csinálta architektúra tekintetében. Hamilton de Holanda egészen különleges élményt nyújt, mert ezen a kis hangszeren (bandolim) rengeteg színt tud felvonultatni. Közel-keleti (arab), olasz, spanyol, brazil motívumok, a lehető legnagyobb természetességgel előadva. Gondolom eddig is, de biztos, hogy sokat fogunk még hallani róla. Kicsit rosszindulatúan jegyzem meg, talán nincs tele a piac jazzbandolimosokkal, tehát könnyebb dolga van, mint pl. egy "szimpla" gitárosnak. (További komolytalan (!) ötleteim, új hangszerek bevonására a jazz zenébe: doromb, triangulum, ukulele.)
- Kedves Karcsi! Végül is ajánlod megvételre az albumot?
Kérdezheti joggal a tisztelt olvasó. Mint ECM lemez koránt sincs olyan mélysége, mondanivalója, mint egy Keith Jarrett vagy Jan Garbarek felvételnek. Mondjuk úgy: nem tipikus "é-cé-em”-es (a németek így mondják!) lemez. Viszont, ha nem a géniuszok által létre hozott galaxisokhoz mérjük, csak úgy önmagában vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy jó és érdekes koncertfelvételt élvezhetünk. A két muzsikus maximálisan kihasználja népe zenéjének ismeretét és "jazzügyileg" szerzett tapasztalatát, így kellemes perceket szerez annak, aki átadja magát ennek a mediterrán világnak.
