Bley, Paul: Play Blue 2014. április 14., Gáspár Károly
Paul Bley - Play Blue (ECM - Hangvető)
"Paul Bley, az unortodox zseni"
Manapság a hazai politikai életben sokat használt "unortodox" kifejezés jutott eszembe Paul Bley zongorista kapcsán. Sajátos stílusa, dallam- és harmónia világa, billentése mind-mind olyan esszenciája játékának, melyek összetéveszthetetlenné teszik Őt. Persze a "mainstream" vonalat is perfektül "hozza", ha úgy adódik a helyzet; lásd például a Chet Baker-rel készített 1985-ös duó albumát (Chet Baker - Paul Bley "Diane"). Azonban Bley alapvetően más utat választott. A "fősodrás" legjavát ötvözte a free jazz és a klasszikus zene elemeivel, némi keleties (indiai, arab) ízzel fűszerezve. A végeredmény egyszerűen - legalábbis véleményem szerint- kategorizálhatatlan, minden keretet borító, hihetetlenül érdekes és -mondjuk ki- zseniális zongorázás lett. Azon kedves Olvasók, akik megtisztelnek azzal, hogy olvassák kis szösszeneteim itt a JazzMa.hu-n, észrevehették, némiképp olyan vagyok, mint Móricka; mindenről "az" jut eszembe. Nos, nálam ez a bizonyos "az", inkább "Ő". Kire gondolok? Hát persze, hogy Keith Jarrett-re. Azonban Bley tekintetében -úgy érzem- nagyon indokolt a párhuzam. Kettejük közül Paul az idősebb (1932), így arra a következtetésre jutottam, hogy -bár Jarrett (1945) játéka alapvetően senkihez nem hasonlítható- a fiatal Keith bizony sokat hallgathatta "Uncle" Bley lemezeit. (Lehet, hogy mostanság is.) Azért, ha egy olyan kivételes művészt, mint Jarrett, inspirál, "befolyásol" valaki játéka, az nem kis dolog!
"Play Blue"
Miles Davis legendás albuma, a "Kind of Blue" megjenése óta a kék egyfajta szinonimájá vált a jazz muzsikának. De ahogy "őfelsége" felvételén, Paul Bley új lemezén sem ez az egy szín tűnik fel, vagy ha mégis, akkor számtalan árnyalatában. A pianista 2008-as, az Oslo Jazz Fesztiválon adott szóló koncertjét jelentette meg az ECM. Négy saját és egy Sonny Rollins kompozíciót ("Pent-Up House") élvezhetünk tolmácsolásában. Letisztult, kifinomult zenét kapunk Bley-től, természetesen megtartva a rá jellemző provokatív, meglepő fordulatait. Váratlan húzásokban jócskán bővelkedik az anyag. Bley úgy megy át egy-egy lírikus részből disszonáns, modern világba, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Igazi rejtély, hogyan tudja ilyen kiválóan időzíteni az "elborulásait". Az ízléstelenség veszélye erősen fenyeget, de Nála szó sincs erről. Lényéből fakadóan, teljes természetességgel ontja magából az eklektikus dallamok özönét. Mindezt energikusan, mély átéléssel. Leírhatatlanul nagy teljesítmény, hogy hallgatva játékát egyszer sem "ugrik be" a szokásos, "ezt már mintha hallottam volna szindróma". Nem ismétli önmagát és a "legnagyobb rosszindulattal" sem tudom hasonlítgatni máshoz. Nem könnyű zene, amit játszik, és furcsa módon mégsem üli meg a gyomrot. Bley megtalálta azt a csatornát, mely lehetőséget nyújt számára, hogy minden megalkuvás nélkül saját, belülről fakadó univerzumát jutassa el a Közönség felé. Többek között ez emeli Őt a legnagyobbak közé.
76 évesen adta szóban forgó koncertjét. Hát azért nem semmi teljesítmény ilyen szép korban ekkora elánnal játszani a legmagasabb színvonalon. Egy másodpercig nem volt olyan érzésem, hogy bizony eljárt az idő a feje felett. Ugyanazt a lázadó, felkavaró művészt "kaptam", mint az évtizedekkel előbbi felvételein. Útmutatást nyújt mindannyiunknak kitartás, önbecsülés és a zene iránti alázat kapcsán.
Bevallom őszintén az utolsóként elhangzó "Pent-Up House" kapcsán nem számítottam meglepetésre. Gondoltam ráadásként "elsütött" egy jól ismert jazzdarabot, kis "be-bop"-os szólózás, oszt jónapot. Nagyon tévedtem! Bley ebből is egy kortárs darabot varázsolt pillanatok alatt, olyan természetességgel, mintha csak beskálázná magát.
Kívánok Paul Bley-nek jó egészséget, magunknak pedig még újabb koncertjeit, albumait. Addig is itt a nyár, bátran elő az élénk színekkel, szóval "Play Blue" emberek!
Paul Bley: Play Blue (ECM 2014)
1. Far North
2. Way Down South Suite
3. Flame
4. Longer
5. Pent-Up House
Paul Bley - zongora
