Binney, David: Graylen Epicenter 2012. február 11., Ágoston Béla - BIOMUSIC

EPIC

Amerikából jöttem, mesterségem címere: CD. Nálunk azt szeretik, ha zenél valaki, akkor egy bandája legyen, slussz passz. Pedig a lemezkészítés igazi alkotói munka. David Binney (altszaxofon), zeneszerzői ambíciójának adott teret ebben az igen hosszú, több mint 70 perces anyagban. „Történeteket” mesél el olyan zenésztársakkal, akik végigkísérték pályafutását. Az utolsó számban, mint egy fináléban, mindenkit a mikrofonhoz szólít: Gretchen Parlato ének, Eivind Opsvik bőgő, Ambrose Akinmusire trombita, Brian Blade dob, Chris Potter szaxofon, Dan Weiss dob, Wayne Krantz gitár, Kenny Wollesen dob, Craig Taborn zongora, Rogerio Boccato ütők.

Ezen a lemezen változatos összeállítású combo-kat hallhatunk . David minden héten játszik egy klubban New Yorkban (55 BAR), ahová ezt a csapatot le se vihetné. Dehát egy világklasszisnak ennyi tér jár. Klassz is.

ENTER

Egyszer írtam zenét koreográfiára, tulajdonképp ritmusra. érdekes volt, hogy a tánclépések mennyire más ritmusképleteket vonzhatnak. Ha ezek megvoltak, a dallamokat  nagyon sokféleképpen lehetett selejtezni. Olyan érzésem van ezzel a lemezzel, mintha előbb lett volna a ritmus, a hangmagasságok annyira a ritmusból bújnak elő.

Mintha egy éjszakai west coast popadó jazzműsorát eltekerve egy magát kereső város, szabad zenét játszó helyi csapatára találtunk volna.

Némelyik rész egy szám elnyújtott befejezése? Nem. Szabad improvizációs középrész.

Be-Cool-Bop-Free. Természetes kristályszerű építmény, de mégis csiszolatlan.

David hagyja, hogy mindenki olyasmit csináljon, amit nem nagyon szokott.

Chris nem úgy fúj, mint szokott, és a dobosok is rosszalkodhatnak.

Mindenki nyomott egy entert.

HEPICENTER

10 perces számmal indul a lemez. Ritmikai világa miatt Zappa, Varese kovácsműhelye is eszembe jut, majd a festő műtermébe jutunk, aztán bepördül a táncos.

De valami fura hangszín mindig társul a hangképhez, hogy feledtesse az ismerős emlékképeket és átadjon minket az új dolgok, például a repetitív refrénszerű elemek élvezetének. Ez a furcsaság feledteti mindig azt, hogy bár nagyon jelöltek a harmóniai állások, mégsem egy mainstream anyaggal van dolgunk. Ahogy belemegyünk a lemezbe, egyre jobban megérthetjük a New York-i eklektikusság fontosságát és derűjét még a legfríbb percekben is – fokozatosan kiszínesedik az egész, ahogy egyre jobban megismerjük.

De ez mennyire komoly!