Berne, Tim: Shadow Man 2013. december 12., Ördög Krisztián
Tim Berne's Snakeoil – Shadow Man
Tim Berne – altszaxofon,
Oscar Noriega – klarinét, basszusklarinét,
Matt Mitchell – zongora,
Ches Smith – dobok, percussion, vibrafon
Sokaktól hallom mostanság azt a panaszt, hogy a jazz és a klasszikus zenészek elzárkóznak a másik által képviselt műfajtól, hogy nincs elég átfedés, átjárás ezen műfajok között. Én ezzel mindig is vitatkoztam, és örülök, hogy ismét olyan lemezt hallgathatok, ami példázza ezt a nyitottságot. Már a hangszerösszeállítás is elárulja, hogy nem egy szokványos lemezzel állunk szemben. Sehol egy basszusgitár, vagy egy bőgő, helyette hallhatunk a szaxofon mellett klarinétot és basszusklarinétot, a megszokott dobszerelés helyett pedig sokszor vibrafon, vagy percussion szól. A dallamalkotás, a frazírok, a zeneszámok szerkezete és hossza is eltér a megszokottól. A jazzes frazír nyújtott ritmusaival szemben itt az éles ritmusok dominálnak a témákban. A dallamok szélesek, nagy hangközugrásokban mozognak, a metrumok váratlanul és drasztikusan változnak. A számszerkezetekben nyoma sincs a téma-improvizáció-téma formának, a szabad és kötött tempójú improvizációk és témarészek egyedi módon váltogatják egymást.
Be kell valljam, hogy minden dicséret mellett, amit eddig leírtam (és amit még le fogok), ezzel a lemezzel barátkoznom kellett. Ez a sok szokatlan elem mind-mind olyan dolog, amit meg kell érteni, arra kész füllel kell hallgatni.
Az első szám egészen horrorisztikus hangulatú zongora bevezetővel indul (amit Ches Smith kísér ütőhangszereken), ehhez csatlakozik kicsivel később a vibrafon -természetesen a percussion helyett- a magas regiszterben pedállal összecsengetett akkordszőnyeggel téve még hátborzongatóbbá a hangulatot. Közben a zongorán elindul egy ostinato basszus, ami ritmusában végig bizonytalan marad. E fölött basszusklarinéton és zongorán megszólal egy téma, amiről lehetetlenség eldönteni, hogy előre megírt, vagy improvizált. Ezután a szaxofon fokozza tovább a hangulatot szólójával, ami a csúcsponton egy újabb, egészen vad témába torkollik. Ennek a témának az egyik érdekessége, hogy végig váltakozó metrumúnak érződik, pedig egy háromnegyedes ütemet leszámítva végig négy negyedben van. Mintha ezt a témát folytatná tovább a Static című szám erőteljesen zakatoló ritmikájával, agresszív témájával és metrumváltásaival. Itt a téma után a basszusklarinét, zongora és dob free szólója következik, amihez rövidesen csatlakozik Tim Berne is. A lemez ezen újabb csúcspontját egy kötöttebb ostinato basszusos rész követi, amiből a befejező téma növi ki magát. Itt következik az egyik kedvencem, a lemez nyugvópontja, Paul Motian szerzeménye, a Psalm. Címéhez illően valóban zsoltárszerűre sikerült ennek a számnak a hangulata. Ezután következnek a nagyobb falatok. Három terjedelmesebb szerzemény van még a lemezen, az OC/DC, a Socket és a Cornered (Duck). Ezeket már nem részletezem, mint az előzőeket, meghagyom a felfedezés örömét a kedves hallgatóknak, de azt garantálhatom, hogy csalódni senki nem fog, unatkozni pedig végképp nem. Izgalmas, összetett, mondhatni bonyolult szerzemények ezek, de a bonyolultságuk nem erőltetett, zeneiségükből nem vesz el.
Végezetül ajánlom ezt a beszámolómnál sokkal érdekesebb lemezt mindazoknak,
-akik nyitottak az avantgard jazzre,
-akik szeretnének valami igazán egyedit és újszerűt hallani,
-akik a kortárs klasszikus zene irányából szeretnének közelebb kerülni a jazzhez,
-és akik szeretik a jó zenét!
