Benson, George: Guitar Man 2011. november 11., Dr. Gregorits János
Jazzes popzene, vagy popos jazz-zene? Így is, úgy is jellemezhetjük ezt az albumot, de a lényeg ugyanaz. George Benson kiválasztott 12 dalt, amelyeket mások (a Beatles, Norah Jones, Stevie Wonder, Michael Jackson, Lenny Welch, Ella Johnson stb.) előtte már sikerre vittek, ezzel pedig úgymond előre bebiztosította magát. Az már más kérdés, hogy hol: a jazztáborban, vagy a pop kedvelőinél? Előbbiek szempontjából az eredmény elég sovány, a repertoárnak csupán négy darabja sorolható ebbe a kategóriába. Mindenek előtt Coltrane „Naima”- ja, aztán a gitár-szólóként előadott „Tenderly”, a kedves, de szimpla „Paper Moon” és a „My One and Only Love”. Ezekből a „Tenderly”, mindösszesen két percig, a „Paper Moon” pedig ennél kemény 44 másodperccel hosszabb ideig tartott. (Alig kezdték el, már vége is lett.) Leginkább talán „soundcheck”- ként voltak felfoghatók.
Az album gerincét tehát inkább a pop/rock darabok adták: ”I Want to Hold Your Hand”, „My Cherie Amour”, „Don’t Know Why”, „The Lady in My Life”, „Since I Fell for You”.
A Beatles-dalt Benson és David Garfield hangszerelték, nagy apparátus bevetésével, amelynek eredményeként a dal erősen eltávolodott eredeti jellegétől, de a változás inkább hátrányára, mintsem előnyére szolgált. Norah Jones fülbemászó sikerdala a „Don’t Know Why” viszont nagyon jól hangzott Benson átiratában, ez úgy jazz-, mind pop-füllel szívesen hallgatható volt. Ugyanez áll a „The Lady in My Life” –ra is.
Elég nagy színvonal-különbség volt megfigyelhető a darabok hangszerelésében és előadásában. Igényes arrangement-ek és hangszeres teljesítmények mellett a nyúlfarknyi „Paper Moon” például teljesen haknijellegű volt. Szinte hallottam, amikor mondják: „Gyerekek, hangnem B-dúr, három refrén, medium tempo”. Joe Sample olyan lapos és érdektelen zongorázást produkált ebben a számban, ami számomra a lemez nagy meglepetése volt.
Benson néhány számban énekelt is. Nekem igazán a „My One and Only Love”-ban tetszett - pedig ez egy életveszélyes szám, Johnny Hartman egykori, feledhetetlen előadásának okán -, de a gitáros éneklése abszolút meggyőző volt. Ez volt egyébként a „Naima” után a másik, 100%-os jazzprodukcióként akceptálható darab.
A közreműködő zenészek közül elsősorban David Garfield-et emelném ki, aki akusztikus zongorán és keyboard-okon játszott, valamint hangszerelt is, továbbá a legtöbb számban a doboknál helyet foglaló, megbízható Harvey Mason-t. Joe Sample számomra meglepetéssel szolgált azzal, hogy mint már említettem, felejthető produkciót nyújtott.
