Benoit, David: 2 in Love 2015. augusztus 22., Karosi Júlia
David Benoit featuring Jane Monheit - 2 in Love (Concord - Universal Hungary)
Mielőtt belekezdenék a lemez elemzésébe, szeretném előrebocsátani, hogy Jane Monheit neve számomra egyenlő a legmagasabban kvalifikált jazz-énekesnő minőségével, aki mind technikailag, mind stílusismeretét tekintve a legmagasabb szinttű művészet birtokosa. Ennek ellenére (vagy talán pont ezért?) nagyon nehezen vettem rá magam, hogy erről a lemezről írjak. Olyan émelyítő érzést keltett bennem a dalok egymásutáni meghallgatása, mint mikor az ember végigkóstol vagy tízféle tortát, és már érzi hogy ez egy kicsit sok volt a gyomrának.
David Benoit (1953) zongorista, komponista és producer neve jól cseng a szakmában, rengeteg nagynevű művésszel dolgozott már együtt, többek között olyanokkal, mint Russ Freeman, Patti Austin vagy David Sanborn. Most megjelent szerzői lemezére (tízből kilenc David Benoit szerzeménye) is pontosan tudta, kit kell meghívnia húzónévnek.
Az első dal „Barcelona Nights” nagyon ütős. A vérprofi producer tudja, hogy a legjobban sikerült számot kell betenni első track-nek, hiszen az megadja az egész lemez hallgatásának alapízét. A szerzemény izgalmas, az arrange változatos, az ének téma fülbemászó, és mind az énekes, mind a zenekar előadása roppant magával ragadó.
Sajnos, az első track keltette kellemes érzés, hogy most egy igazi frissítő jazz-lemezt fogok végighallgatni, a második track-nél, a „This Dance”-nél azonnal el is múlik. Már a zongora intro alatt egy másik világba repülünk, ami sokkal közelebb áll a Broadway musical-ek és Hollywood-i filmzenék kicsit szirupos, kicsit giccses világához, mint a mainstream jazz-hez. Az éneklés is számról számra jobban hasonlít Barbra Streisand stílusához, ami persze könnyen elgyönyörködtetheti azokat, akik nem tudják, Jane milyen dögös jazz-énekesnő is valójában. Hangjához, stílusához és habitusához is közel áll ez a világ, de sokkal több ő annál, mint amit ezekben a dalokban meg tud mutatni.
A filmzenés-musical-es vonal folytatódik a „Too in Love” című dalban is. A „Dragonfly” pedig már számomra túlmegy a jó ízlés határain. A zongora intro után a vonós szólam, majd a téma dallama a szöveggel együtt olyan, mint egy lefestett naplemente, vagy a romantikus film végén a tengerparti homokban lassított felvételen ölelkező szerelmespár, egyszerűen tiltakozik minden porcikám ez ellen a tömény, disszonanciamentes világ ellen. Sajnos, pontosan ugyanez folytatódik a következő „Love Will Light the Way” című dalban is, melynek már a címe is sokat sejtet. Hangszerelésileg azt sem értem teljesen, hogy miért kell minden dalt ugyanúgy indítani (t.i.: rövid zongora bevezető, beszáll az ének, majd elindul a téma a zenekar kíséretében), ez is modorossá teszi a kompozíciók előadását. Az igazság az, hogy a „Fly Away” már a kilencedik sütemény a dobos torta, krémes, gesztenyepüré, és egyéb nyalánkságok után, úgyhogy a gyomrom (és a fülem) már kezd tökéletesen megtelni. Egyébként ez egy igazi musical sláger lehetne, szinte látom is magam előtt a színpadi adaptációt műfüsttel és tánckarral. Kissé ernyedten várom, hogy vajon az utolsó track mit tartogat számomra. A „Something's Gotta Give” mondjuk úgy, a csokimáz, ami abszolút nem hiányzik erről a sütemény hegyről, főleg nem a vonósokkal tovább árnyalt negédes hangzásával.
Azt hiszem, Robi bácsi ezúttal nem a legmegfelelőbb embernek adta oda ezt a lemezt. Biztos vagyok benne, hogy talált volna olyan énekesnőt, akit teljesen magával ragad ez a rózsaszín világ, de sajnos bennem épp ellenkező érzéseket keltett. Jane Monheit-ot továbbra is csodálatos énekesnőnek és előadóművésznek tartom, de ezt a lemezét nem hiszem, hogy sűrűn fogom hallgatni.
