Bennett, Tony: As Time Goes By: Great American Songbook Classics 2013. június 21., Bencze Alma
A Great American Songbook a huszadik század első feléből származó amerikai pop slágerek kiadott kottagyűjteménye, mely leginkább Broadway musical slágereket és hollywoodi filmzenéket tartalmaz. Tony Bennett, aki ebben az időszakban fiatalkorát élte, az egyik leghitelesebb előadója a kötetben szereplő standard-eknek. Bennett védjegyének nevezhetjük, hogy a swing korszak után következő műfaj modernizációnak nem engedvén megmaradt annál a stíluskorszaknál, melynek tagadhatatlan nagymestere. Bennett legújabb albuma egy válogatás azokból a felvételekből, melyeket a 70-es években vett lemezre.
Az első szám a „Blue Moon”, egy Rogers&Hart szerzemény, Bennett érzéki, és bensőséges. Ezt egy Duke Ellington szerzemény, a „Reflections” követi, melynek első sora „Long Long Ago”, visszarepít minket egy olyan világba, melyet mi innen (Kelet-) Európából mindig csak vágyódva néztünk azokban a csodás amerikai filmekben… „As Time Goes By”, a következő Herman Hupfeld szám klasszikus swing, mind hangzásában, mind előadásában.
A „Maybe September” az előző számok után frissítőleg ható lírai duó, melyben Bill Evans modern és érzékeny kísérete találkozik Bennett klasszikus éneklésével. A két mester a felvétel idején pályájuk csúcsán bizonyították, hogy ketten elegek egy tökéletes hangzáshoz, nem a hangszerek száma a mérvadó egy jó felvételhez. Érdekes, mennyire megváltozik a szám hangulata a korábbi zenekar által kísért számokhoz képest Evans zongorázásától, aki üdítően modern hangzást hoz magával, míg Bennet dallamformálása nem sokban változik a többi számhoz képest. Szép harmóniát eredményez ez a két alapvetően eltérő stílus találkozása.
A továbbiakban John Giuffrida energikus bőgő swingje visszakísér minket a klasszikus swing korszakba a „The Lady Is a Tramp” által, majd ismét Bill Evans zongorajátékában gyönyörködhetünk, a „Days of Wine and Roses”-ban. Mindazt, amit a „Maybe September”-ben megízlelhettünk, itt, ebben a számban csúcsosodik ki. Ez véleményem szerint az egyik legszebb feldolgozása ennek a Henry Mancini slágernek.
Egy újabb swing után következik az album legjelentősebb blokkja, a Cole Porter egyveleg, ahol a mester kilenc szerelemmel kapcsolatos örökzöldje hangzik el egymásba átkötve, kezdve és befejezve a „What Is This Thing Called Love” című szerzeménnyel. Az átkötések jól hangzanak, mintha csak így lett volna megírva. Az első ütemek drámaian szólnak, mintha csak egy opera nyitányt hallanánk, majd rövidesen beindul a swing, és Bennett utazásra invitál minket. Röviden időzünk a számoknál, mintha egy villamos ablakából figyelnénk egy város szerelmi életének epizódjait. Sokféle szerelem történeteibe nyerünk bepillantást többek között a „Love for Sale”, a „Night and Day”, az „I’ve Got You Under My Skin” című számok által, és végül ismét feltesszük a kérdést, mi is ez a dolog, amit szerelemnek hívunk… „What Is This Thing Called Love?” Hatásos, és jól megszerkesztet összeállítás ez.
Az album ezután következő felvételei közül kiemelném az utolsó kettőt, melyek az albumon egyedüli élő koncertfelvételek, a „While We’re Young” és az „I Left My Heart in San Francisco”. Itt hirtelen a stúdió steril körülményi közül az életbe kikerülvén mintha közelebbinek, emberibbnek érezhetnénk ezt az ikonikus előadót, melyek méltó és bravúros zárásai a sztárénekes albumának.
Tony Bennett, aki a felvételek idején is már az ötvenes éveiben járt, a mai 86 éves kora ellenére sem veszített semmit energikus és élettel teli előadásmódjából, annak ellenére, hogy a stílus fölött, amit képvisel, már meglehetősen elszállt az idő, és nem sok kortárs jazz zenésztől hallgatjuk szívesen ezt a már szinte archaikusnak számító zenét. Bennett albuma tisztelgés az előtt a korszak előtt, ami nélkül ma a jazz nem lenne az ami, és eme nosztalgikus időutazás során a klasszikus amerikai swing korszak legjavát élhetjük újra.
