Beady Belle: Cricklewood Broadway 2013. június 09., Jónás Vera

Mindig is csodáltam azokat a lemezeket, amelyek vállalták magukat egy kiforrott elképzelés mellé állítani. A Beady Belle sose csapongott, talán nem is nagy erény így, de mégis tiszteletet váltott ki belőlem, hogy 10 track képes ugyanúgy szólni, nagyon hasonló elemekkel és ötlettárral, mégsem unom meg. 

Bátor vállalkozásnak érzem, hogy a lemez szinte összes száma ugyanazt a nyugodt, finoman lebegő minimál groove-ot hozza, egyik szerzemény sem megy messzire az alapkoncepción túl.  A ritmikai megoldások szinte butuskának vagy túl triviálisnak is vehetőek, viszont olyan hangkép tárul elém közben, hogy hirtelen minden tökéletes értelmet és megbocsátást nyer. Sokadik végighallgatás után is azon töprengtem, mégis hogyan lehet ilyen telt hangzást elérni ultra minimál felállással, kosz nélkül.

A groove-ok egyenesek, nem bonyolultak, és valahogy mindig táncra perdítenek. Kicsit mintha Prince-t összeeresztettük volna egy kis skandináv minimalista életérzéssel, (2. track: So Far So Good).

Más kérdés, hogy az ennél még fontosabb képlet, amelynek eredménye a Cricklewood Broadway: profi dalszerzés és produceri munka találkozása. Tipikus példája a lemez annak, hogy milyen, amikor pont 50-50%-ban járul hozzá a mű önazonosságához és sikeréhez a két oldal. A dalok érdekesek, letagadhatatlan Beady Belle szerzemények, viszont a felvétel minősége és kreatív ötletei is nagyot dobnak a lemezen!

Dalszöveg szempontjából is ismerős skandináv képek kerültek elő hallgatás közben. Tökéletes angolság, szép kiejtés, nem túl érzelgős, de mégis finom, puha, langyos. Költői képekben gazdag, igazán elgondolkodtató sorokkal van teletűzdelve szinte minden dal. Legkedvesebb - szöveg szempontjából - számomra a lemezen utolsó, „Half Truth” című szerzeménye, amely igazi lélekmelengető életigazságokat mérlegel, csöppet sem arcoskodó vagy arrogáns módon.

Ehhez a hangulathoz pedig szinte parodisztikus soul hatás társul a szám harmóniavilágában, ami épp addig a határig viszi a fülemet, amíg még szerethető marad számomra. (Egy harlemi gospel kórust azért meghallgattam volna a háttérben…)

Ezzel szemben a 7. „My Name on the World” című track, kifejezetten ellenkező érzést hozott elő belőlem. Túl kemény a szöveg, direkt és kellemetlen, és az ehhez biggyesztett keleties beütés még jobban elüt, mesterkéltnek hat. A lemez Zadie Smith: White Teeth (2000) című regényének hatására íródott, amely hagyomány, identitás és barátság kérdéseit feszegeti két régi ismerős életén keresztül Londonban. Talán ez a track lehetett a lemez keretét adó szerzeménye.

Az éneklés ismerős, nem mondom, hogy felismerném akár 10 hasonlóan tiszta, egyenes hang között, viszont nagyon jó hallgatni! Nem fáradok el tőle, épp ellenkezőleg, élénkít és kíváncsivá tesz. Gyönyörűen ül a mix elején/tetején, kristálytisztán anélkül, hogy zavaróan hasító lenne. Van benne – és az egész lemezben talán – némi „porcelánbolti” hangulat, amibe néhol izgalmas lenne egy elefántcsordát beereszteni, de persze ez mind a koncepciónak, mind a dalok hangulatának ellentmondana. Mindenesetre az alapvető ellenvetésem az ilyen jellegű felvételeknél (mindamellett, hogy rajongok érte) az, hogy túl pontos, és néha ettől zeneileg és szellemiségében merevnek érzem. Nem hallani semmilyen véletlenszerűséget, minden hang pontosan addig van tartva, engedve, eresztve, amíg a koncepció engedi.

A szinti sound-ok mellett fantasztikus effekt arzenál bontakozik ki, de mégis néhol szögletesnek érzem, amiért minden előre kitalált módon lett feljátszva és később megkeverve.

Egy olyan nőt látok a Cricklewood Broadway – és egyben a Beady Belle - hátterében, aki továbbra is kíváncsi a zene misztikus hatására. Egy nő, aki meri vállalni a melankóliát és az útkeresés nehézségeit, még akkor is, ha ezt nem ma kezdte.

Ajánlom a lemezt azoknak: akiknek jó hangfalaik vannak otthon mazsolázni, akik meg merik engedni egy előadónak, hogy nem trendi témákról énekeljen és legfőképpen azoknak, akik szeretik a tökös, de ettől nem kevésbé nőies nőket!

(És esetleg azoknak, akik nem hallottak még a Beady Belle-ről, egy rövid idézet a Wikipedia-ból: „Beady Belle (established 1999 in Oslo, Norway) is a Norwegian Jazz band founded by Beate S. Lech in collaboration with her bassist and future husband Marius Reksjø.” Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ez már a hatodik CD-je a triónak, amelyben Erik Holm a dobos – a szerk.)