Balke, Jon: Nahnou Houm 2018. február 01., Németh Márta
Jon Balke, Siwan – Nahnou Houm (ECM – Hangvető)
Szent- és profán háromságok
Volt egyszer, az Ibériai-félszigeten egy terület, melynek lakói példás békességben éltek egymás mellett. A muzulmán uralkodó bölcsen hagyta a keresztény és zsidó embereket is szabadon gondolkodni, létezni, aminek hatására közel nyolc évszázadig a kultúra, a tudomány és a szellemiség egyik európai szinten is nagy hatású fellegvára lett - Andalusz.
Jon Balke, a norvég jazz-zongorista egy zeneszerzői felkérés során került kapcsolatba eme régvolt birodalom művészetével, és a hatás nem maradt el. Eredményeképpen nagyszabású projektbe kezdett, Siwan név alatt, melynek első albuma 2009-ben, a második pedig 2017-ben jelent meg. A két lemez közötti hosszú szünet oka, hogy Balke kereste az igazi énekesét, aki pontosan azt az arab-andalusz stílust képviseli, amelyre a megálmodott zenei világában szüksége volt. Végül sikerült is megtalálnia Mona Boutchebak személyében, és a közös munka gyümölcseként megszületett dalok igazolják a választás tökéletességét.
Siwan (sziván) a zsidó egyházi év harmadik hónapja. Balke maga többször tesz utalást arra, hogy három népről, három vallásról és három kultúráról szól Andalusz története, majd felteszi a kérdést: hogyan alakulhatna a világ sorsa, ha a muzulmánok, a zsidók és a keresztények a kapott mintát követve élnének együtt? A mostani lemez alcíme, Nanhou Houm sugallja a választ: Mi ők vagyunk.
Az album anyagában elmélyülve további triászok ismerhetőek fel. A dalok szövege a három kultúra, a keresztény, a szúfi és a szefárd költészetből válogat. A 11. és 17. század között keletkezett versek az örök emberi kérdéseket feszegetik: természetesen is elsősorban a szerelmet; amely mindenkit ugyanúgy megkínoz, mégis ugyanúgy keressük, amíg élünk. A spanyol, vagy arab nyelven elhangzó számok angol fordítása megtalálható a CD füzetében, közülük kettőt sikerült megtalálni magyarul is a neten, s bármelyik forrásra is hagyatkozunk, mély gondolatokat és szép képeket olvashatunk, nagyon hasonló érzéseket, melyek közösséget teremtenek az emberek között.
A zenei világ is hármas: az arab-andalusz réteg (ma leginkább világzeneinek mondanánk) mellett egyenrangú társakként jelenik meg a barokk és a kortárs improvizáció is. A Bjarte Eike által vezetett régizenés együttes Jon Balke csembalójátékával kiegészülve ad egy alapszövetet, amit aztán egy különleges népi hangszerekből álló csapat gazdagít – leginkább ide tartozik az énekhang is. Végül szinte minden számban megjelennek egyéb hanghatások is: természeti hangok, elektronikus zörejek, városi „zajszennyeződés”, amelyek egy harmadik réteggel színezik tovább a képeket.
Az albumon szereplő 11 szám sorrendje sem véletlen. Pontosan a program közepén helyezkedik el a címadó opusz (Nahnou Houm), amely egy instrumentális szám - hiszen a szavak csak tökéletlen kifejezőeszközök, nincs szükség rájuk ahhoz, hogy elmondhassuk a lényeget. A kompozíció önmagában is szimmetrikus: a kezdetén és végén található zörejes kortárs improvizáció veszi körbe a harmonikus zenekari részt, ezzel létrehozva a lemez leghosszabb számát. A központi dal előtt és után is szóló található; az album egyetlen énekszólója feldolgozás nélküli, szöveges, tradicionális „népdal”, míg a másik oldalon dobszólót találunk, amely pedig szakít a hangmagassággal és a szavakkal, helyette az intenzív ritmusokkal próbálja ellensúlyozni a mérleget. További két tisztán instrumentális szám szerepel még a lemezen, természetesen ezek is szimmetriára törekedve az elrendezésben. A második és utolsó előtti dalok is reflektálnak egymásra: míg a lemez elején a barokkra jellemző recitativóval, jellegzetesen kísért, énekes elbeszéléssel hallhatjuk Lope de Vega versét, addig a befejezés előtt zene feletti beszédben szólalnak meg Keresztes Szent János gondolatai. Az utolsó dal szomorú hangvételű, a szöveg azonban a szerelem múltával is elszakíthatatlan kapocsról szól – „ígérd meg, hogy eskünk nem töri szét a távolság”, fontos útravaló, mely semmit nem veszített üzenetéből az évszázadok alatt.
Az albumot 2017 januárjában rögzítették Koppenhágában és az EMC gondozásában jelent meg ugyanezen év novemberében. A lemezhez ma már ritkaságszámba menő gazdagságú füzet tartozik, melyben az összes szöveg mellett számos fényképet és Jon Blake kísérőszövegét is elolvashatjuk. A teljes kiadvány fekete-fehér designjából a Siwan cím emelkedik ki piros színével – elegáns megoldás, mint ahogy az egész album megjelenésére is ez a jelző a legpontosabb.
S hogy kinek ajánlható a lemez? Mindazoknak, akik nyitottak a zenei sokféleségre és különösen is a világzene stílusára. A bő háromnegyed órányi zene igen hangulatos, a szövegek hozzáolvasásával a mély mondanivaló is egyértelművé válik, és érzelmileg is megmozgatja az embert hallgatása. Blake nem csak alaposan megismerte az andalusz kultúrát, hanem más egyéb, általa értékesnek ítélt elemekkel vegyítette is azt; a létrejött különleges, egyedi zenei világa egyértelműen pozitív élményt ígér.
Jon Balke – zongora, csembaló
Mona Boutchebak - ének
Derya Turkan - kemençe
Helge Norbakken - ütőhangszerek
Pedram Khavar Zamini - tumbak
Barokk zenészek:
Bjarte Eike – I. hegedű
Øivind Nussle – II. hegedű
Miloš Valent - mélyhegedű
Per Buhre - mélyhegedű
Torbjørn Köhl - mélyhegedű
Judith Maria Blomsterberg - cselló
Mime Brinkmann - cselló
Johannes Lundberg - nagybőgő
