Abercrombie, John: Up and Coming 2017. január 13., Gáspár Károly
John Abercrombie - Up and Coming (ECM/Hangvető)
„Nagy bajusz, nagy szív!”
Az 1944-ben született amerikai gitáros, John Abercrombie nagy kedvenceim közé tartozik. Hosszú karrierje során megszámlálhatatlanul sok élvonalbeli muzsikussal játszott saját formációi keretében, vagy „sideman”-ként. Személy szerint azért kedvelem annyira a tekintélyes bajusszal rendelkező művészt, mert gitározásában mindig fontos szerepet kap szíve-lelke szépségeinek feltárása a Közönség előtt, ugyanakkor sosem feledi a jazz mainstream gyökereit. Ebből a romantikus, esztetizáló és a fősodrást tiszteletben tartó hozzáállásból született meg a csak Rá jellemző stílusa.
Az ECM-mel igen régi Abercrombie a kapcsolata. Olyannyira, hogy első saját albuma, az 1975-ben megjelent „Timeless” is ezen cég gondozásában látott napvilágot. Úgy tűnik a barátság töretlen Manfred Eicher és John között, hiszen a német tulaj úgy döntött -’75 óta sokadszor-, újra szárnyai alá vesz egy Abercrombie által fémjelzett felvételt. Így született meg a gitáros quartetjének új korongja, az „Up and Coming”. A zenekarvezető Marc Copland zongoristával, Drew Gress bőgőssel és Joey Baron dobossal vonult stúdióba, hogy rögzítsenek nyolc dalt. Öt Abercrombie („Joy”, „Flipside”, „Sunday School”, „Up and Coming”, „Jumbles”), és két Marc Copland szerzemény mellett („Tears”, „Silver Circle”), Miles Davis klasszikusa, a „Nardis” is felcsendül az anyagon.
A lemezre leginkább, a már fent említett, jól bevált receptúra szerint összeállított formula jellemző; tehát a szív-lélek és a mainstream vonulat ízléses elegyítése. Rendkívül fontosnak tartom az efféle ars poetica mentén készült felvételeket, hiszen manapság sok olyan zenére „fogják rá”, hogy jazz, amelyeknek közük nincsen szeretett műfajunkhoz. Az „Up and Coming” viszont jó példa arra, hogy lehet és kell is olyan albumokat létrehozni, melyek bizonyítják: az igazi jazzmuzsika -a tradíciókat tiszteletben tartva, ugyanakkor újdonságokat beemelve a műfajba- él és virul! Jó lenne, ha világszerte és itthon a jazzisták végre nagy számban, együttesen kimondanák, amit anno Grétsy László és Vágó István megtettek egy, a magyar nyelvvel foglalkozó televízióműsor címében: „Álljunk meg egy szóra!”. Tehát közölni kellene szépen, szelíden, de határozottan, hogy a jazzből senki(k) ne csináljanak falunapokra sem illő bohóckodást! (Elnézést a faluktól, a napoktól és a bohócoktól is!)
No de addig jó, amíg köztünk vannak olyan elhivatott, mélyérzésű és zseniális tudással felvértezett emberek, mint például John Abercrombie!
Azé’, hogy kritizáljam is a négyest, megemlítem: a dalok kísértetiesen hasonlítanak egymásra, ettől kb. a negyedik-ötödik „track” környékén -legalábbis rám- egy éhes vagyok, szomjas vagyok, viszket a hátam, és pipilni kell combo-t küldött az album. Hogy a kompozíciók azonos koncepció szerint lettek összeválogatva, az természetes, hiszen az eklektika tán kevésbé áll jól a lemezanyagoknak. Persze van erre is ellenpélda jócskán. De azért ahogy a lejátszó kijelzője ugrik egyet, azt várnám, hogy most egy ici-picit mást (is) hallani fogok, mint az előzőekben. Ez az „Up and Coming” esetében csak részben történik meg.
Azonban amibe kifejezetten beleszerelmesedtem, a kezdő darab, az Abercrombie által jegyzett „Joy”. Hát kérem, 4 perc 12 másodperc a Mennyországban! Klasszikus zenei elemekkel átitatott, gyönyörű, szívbemarkoló, felemelő melódia! A „27-szer meghallgatom egymás után, mer’ jaj, de jóóó!” tipikus esete.
John Abercrombie a jazztörténet egyik legjelentősebb alakja. Még ha akarna, sem tudna rossz, elhanyagolható albumot kreálni. Zsigerileg kódolva van benne a szép, kiegyensúlyozott, jó értelemben véve felkavaró, vérbeli jazz zene. Így van ez az „Up and Coming” kapcsán is. „Listen!”
John Abercrombie Quartet: Up and Coming (ECM 2017)
1. Joy
2. Flipside
3. Sunday School
4. Up and Coming
5. Tears
6. Silver Circle
7. Nardis
8. Jumbles
John Abercrombie - gitár
Marc Copland - zongora
Drew Gress - bőgő
Joey Baron - dob
