Abercrombie, John: 39 Steps 2013. október 12., Bende Zsolt
John Abercrombie - 39 Steps (ECM – Hangvető)
John Abercrombie-t (1944) nem kell bemutatni, nem áll fenn a veszély, hogy bárki is összekeveri például az Abercrombie and Fitch-csel. A modern jazzgitározás veteránjáról beszélünk, aki saját bevallása szerint inkább kisebb helyeken szeret fellépni, mert így – mint ő állitja – könnyebben létrejön a kapcsolat a zenekar és közönség között. Tehát igazi kamarazenész. 1970-ben a zongorista Mark Copland-del együtt a Chico Hamilton Quartett tagjai, együttműködésük felöleli az elmúlt 40 évet. Abercrombie körülbelül 50 lemezen szerepel. Ritkán dolgozott zongoristákkal, a “Night” cimű lemez óta ez az első felvétel, ahol mint zenekarvezető ilyen felállásban játszik. A gitár-zongora páros kiegészítéseként a bőgős Drew Gress többé kevesbé állandó partnerré válik, míg a dobos – Joey Baron – Billy Hart helyére lép.
Az első hangtól kezdve tipikus ECM-hangzással van dolgunk. A kompozíciók zöme Abercrombie-szerzemény, akinek játéka meglepően visszafogottnak, mégis szabadnak tűnik ebben a kontextusban.
Még a jellegzetes gitárhangzása is valahogy puritánabb, mint régebben. Két darab Copland nevéhez fűződik, és kapunk egy kollektiv improvizációt is.
A zenekar otthonosan mozog a szabadabb ritmikai-harmóniai játékmódban, ami az egész lemezre jellemző, különösen a lemezcím Hitchcock-utalását továbbvivő “Shadow of Doubt”-ban és a “Melancholy Baby”-ben. Az improvizációkban nem óvakodnak az “idegen” hangoktól sem, ami ebben az alapjában véve moll akkordokra oldódó, nyolcados lüktetesű, középtempójú zenében számomra meglepő.
Copland mellesleg elég sok teret kap a lemezen, mint szólista, finom érzéki billentése és harmóniavilága különösen előtérbe kerül az “As It Stands” balladában, ahol egyértelműve válik Abercrombie és Copland közös múltja.
Ezt a világot – és nagyon nagy világról beszélünk – remekül kiegészíti a kiváló ritmusszekció.
Összességében véve ez az anyag a mai mainstream jazz irányába mutat. Abercrombie számomra kedves régi lemezei, a “Night” és “Animato” után ez a 39 lépcsőfok remekül összefoglalja Abercrombie eddigi pályáját, és elgondolkodtató, felemelő utazásra viszi a hallgatót a jazzgitározás egyik nagy öregjével.
