The Bad Plus: plusz kategóriás zenekar a Magyar Zene Házában
Alapfokú angol nyelvtudás nélkül is könnyen lefordítható nevű amerikai zenekar nem New York-ban és még csak nem is a nyugati parton alakult 2000-ben, az eredeti tagok a nem éppen mély jazz gyökerekkel rendelkező Minnesota és Wisconsin államokból származnak. Mind a mai napig a zenekarban játszó két alapító tag, a bőgős Reid Anderson és a dobos Dave King mellett 2017-ig Ethan Iverson zongorista játszott a zenekarban. Az avantgárd beállítottságú újszerű zenéjükkel élénk feltűnést keltettek mind a kritikusok, mind a közönség körében. A Down Beat éves szavazásain rendszeresen a helyezettek között szerepeltek. A szóló karriert választó Ethan Iverson-t a szintén zongorista Orrin Evans váltotta fel, aki 2021-ben döntött úgy, hogy saját neve alatt szeretne a továbbiakban dolgozni. A két alapító tag akkor határozott úgy, hogy a zenekar – legalábbis egyelőre – nem lesz a továbbiakban zongoratrió.
Az új quartet felállásban Anderson és King mellett Ben Monder gitározik és Chris Speed tenorszaxofonozik. Ebben a felállásban jelent meg idén szeptemberben az egyszerűen csak „the bad plus.” elnevezéssel új albumuk.
Az együttes korábban kétszer is járt Budapesten. 2015-ben a három fúvóssal kibővített eredeti trió lépett fel a Trafóban és mutatták be Ornette Coleman „Science Fiction” albumának újragondolt változatát. 2018-ban a Budapest Jazz Club adott otthont a már Orrin Evans-szel játszó triónak, 2022. november 19-én pedig a Magyar Zene Háza fogadta a mostanra négy tagúra bővült zenekart. A jegyek a koncertre nagyon gyorsan elfogytak, teltház várta kíváncsian az előadást. Nekem úgy tűnt, hogy különösen Ben Monder csatlakozása az együtteshez csigázta fel érdeklődést.
Az együttes körültekintően felkészült, a színpadra lépés előtt még azt is bemondatták, hogy a koncert végén megvásárolhatók lesznek CD-ik az előtérben. A koncert végén a konferanszié szerepét ellátó Reid Anderson ismét elmondta, hogy lesz CD árusítás, autogramot adnak, sőt várják a beszélgetni, véleményt cserélni is az embereket. Kicsit előre szaladva leírhatom, hogy hosszú sor várta a zenekart a CD- és plakát árusító asztalnál a koncert után.
Az együttes bevonulását hangos és viharos taps kísérte, ami láthatóan némileg meglepte a zenészeket, de aztán a zene volt a főszereplő.
Elsőnek a már említett új albumok nyitó szerzeményét adták elő, a „Meditations II”-t. Ennek stúdió változatát a neten is meghallgathatják ízelítőül:
https://www.youtube.com/watch?v=1_Grt0-y4bM
A bőgős Anderson a második szám után mutatta be a zenekart, minden egyes személy után eljátszva egy rövid, amolyan „bemutatási indulót”. Ilyenre nem emlékszem a BJC-ben adott koncertjükről, van új a Nap alatt.
A koncert folyamán a lemezükön is megtalálható szerzeményeket játszották (talán egy kivételével), továbbá elhangzott néhány albumon nem szereplő darab is (egynek a címére is emlékszem: „Giant”).
Az egyszerűség kedvéért az alábbiakban a lemezen lévő sorrendet írom le:
1. Meditations II
2. Sun Wall
3. Not Even Close to Far Off
4. You Won’t See Me Before I Come Back
5. Sick Fire
6. Stygian Pools
7. In the Bright Future
8. The Dandy
Ahogy már írtam, a „Meditations II” volt a kezdő darab és a „You Won’t See Me Before I Come Back” az utolsó, a ráadás szám pedig a „The Dandy”.
Mielőtt elfelejteném, a koncerten addig tenorszaxofonon remeklő Chris Speed a ráadás számban klarinéton játszott.
A stúdió felvételeken az egyes szerzemények hossza 4-6 perc, ezt az időtartamot a koncert során maximum 1-2-3 perccel lépték csak túl, ami – valljuk be – a mai modern jazzben nem igazán jellemző. A zenészek felkészültségét mutatja, hogy kotta nélkül játszottak, sem szóval, sem mozdulatokkal nem irányította egyikük sem a zenefolyamot. Csak átéléssel néztek maguk elé, a dobos néha mosolygott is, így játszották a nagyfokú együttműködést kívánó szerzeményeket. A zenéjükben az együttműködésen van a hangsúly, itt szó sincs a téma-szólók-téma zenei struktúráról. Szokatlanul dallamos témák képezik az egyes szerzemények zenei kiindulópontját, amihez dinamikus alapot biztosít a rendkívül összeszokott bőgős-dobos páros zenéje (több, mint harminc éve játszanak együtt). A bőgő-dob alap felett a fő produkció a gitáros és szaxofonos együttműködése. A néhány gitárszólótól eltekintve a két hangszer nagyon összehangoltan muzsikál, kettejük közül hol az egyik, hol a másik emelkedik ki, de a zenei hangzást kettejük együttműködése teszi egyedivé. Egyébként a számok váratlan megoldásokat felvonultató befejezése is említésre méltó.
Ben Monder és Chris Speed személye és játéka képes volt még olyan együttes megújítására is, mint a The Bad Plus, pedig ők még a zongora trió korszakban is a szokatlan, újszerű zenei hangzást választották. Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő, mivel kecsegtethet az új lendület.
