A jazz-zongorázás nagyjai – X. rész – Chick Corea
Maloschik Róbert Főszerkesztő Úr kérésének eleget téve indítottam el 2021 januárjában az „A jazz-zongorázás nagyjai” című sorozatot, mely havi rendszerességgel olvasható itt, a JazzMa.hu-n. Minden hónap negyedik hétfőjén jelentkezem! Hangsúlyozom, szubjektív listáról, vagy összeállításról beszélünk, mely kapcsán nem tagadom, szívemhez közel álló pianistákról szeretném megosztani gondolataimat Önökkel. Lehet, hogy lesznek olyan művészek, akiket hiányolni fognak egyesek, és az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben csodálkozik majd némelyik kedves Olvasónk, hiszen nem csak az evidencia kategóriájába tartozókkal kívánok foglalkozni. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nem akarom Önöket lexikális adatokkal bombázni -csak amennyire szükséges és/vagy logikus-, hiszen ma már az internet segítségével, néhány másodperc alatt minden ilyen jellegű információt megtalálhatunk aktuális „alanyunkról”.
A zseniális Armando, Chick Corea
1941. június 12-én, a Massachusetts állambeli Chelsea városában látta meg a napvilágot a spanyol-olasz származású Armando Anthony Corea, vagy ahogyan a világ megismerte később: Chick Corea. Édesapja trombitás volt, aki elsősorban dixieland zenekarokban játszott, így aztán -(jazz)zenész család lévén- Chick már négyévesen elkezdte zongora tanulmányait. Nyolcévesen a dobolást is felvette „tantárgyai” közé , de ezen tudását elsősorban pianistaként használta fel, sajátos ritmusvilágot teremtve, már kiforrott jazzistaként.
Miközben egyre inkább elmélyítette tudását a jazz területén, a klasszikus muzsika szintén nagy hatással volt rá, és végigkísérte az életét.
Nekünk, magyaroknak különösen szívmelengető, hogy Bartók Béla műveit nagy tisztelettel és szívesen játszotta, illetve a komponista darabjai hatalmas inspirációt jelentettek számára saját szerzeményeihez.
Ha valaki közismert jazz zenész akar lenni, nem kerülheti New York városát, így tett Corea is, és áthelyezve székhelyét a metropoliszba, belevetette magát annak gazdag jazzéletébe.
Az 1960-as években kezdett beérni a sok gyakorlás és munka gyümölcse, hiszen Corea olyan nagynevű muzsikusokkal játszott, mint például Blue Mitchell, Herbie Mann, vagy Willie Bobo.
Az igazán komoly áttörés 1968-ban érkezett el Chick életében, ekkor hívta meg zenekarába Miles Davis. Egy igen érdekes zenei periódusba csöppent bele Corea, ugyanis Davis ebben az időszakban kezdett el érdeklődni a kritikusok által jazz-rockra keresztelt elektronikus, „groove”-os zene iránt, erős free jazz hatásokkal fűszerezve.
1971-ben hozta létre a rendkívül sikeressé vált Return to Forever nevű formációját, amelyben Stanley Clarke mellett olyan nevek szerepeltek, mint Flora Purim, Joe Farrell, és Airto Moreira. A következő RTF formáció a gitáros Bill Connors-szal (később Al Di Meola-val), Stanley Clarke-kal, és a dobos Lenny White-tal, már a jazz-rock jegyében született.
Kissé hasonló jellegű, de modernebb együttese az 1980-as években az Elektric Band volt, eredeti felállásában Eric Marienthal szaxofonossal, Frank Gambale gitárossal, John Patitucci basszusgitárossal, és Dave Weckl dobossal.
Ezzel a zenekarral párhuzamosan működött az Akoustic Band elnevezésű triója, melyben a fenti ritmusszekcióval muzsikált, annyi különbséggel, hogy Patitucci -akusztikus trióhoz illően- bőgőn játszott.
Személyes kedvencem egy másik triója, Miroslav Vitous-sal (bőgő) és Roy Haynes-szel (dob). Első lemezük, az 1968-as „Now He Sings, Now He Sobs” egészen lehengerlő, őserővel felvértezett anyag, amelyen Corea McCoy Tyner szellemiségét követve zongorázik, természetesen mégis egyénien.
A fentieken kívül számos egyéb, jobbnál-jobb formációt alapított Chick Corea. Kalandozott a free jazz területein, adózott Thelonious Monk és Bud Powell emléke előtt, de adott két zongorás hangversenyt Herbie Hancock-kal, és szimfonikus zenekari kísérettel „ellátott” klasszikus koncerteket is Keith Jarrett-tel.
Szó szerint órákig lehetne sorolni, micsoda életművet hagyott maga után ez a csodás Mester, akit sajnos idén, február 9-én, 79 évesen veszítettünk el.
Chick Corea játékában sok stílus egyesült, és vált egyénivé. Volt benne Mozart, Bartók, Monk, Bud Powell, Tyner, és sok-sok latin zenei vonulat sajátossága is feltűnt. Persze ezeket mindig áthatotta a mainstream jazz jellege, hangulata, no és annak legfelsőbb szintű tudása.
A dél-európai és dél-amerikai tüzes ritmusokkal ugyanolyan jól bánt, mint a „dögös”, fősodrásra jellemző swinges lüktetéssel. Hatalmas technikája, pregnáns, mégis oly könnyed billentése szárnyakat adott zenéjének, témáinak, improvizációinak.
Bizony, a jazztörténet egyik legjelentősebb alakja, egyénisége volt Chick Corea, aki mindörökké köztünk marad lemezei, koncertjei, szerzeményei által. Köszönet ezért a sok ajándékért, Mester!
