A jazz-zongorázás nagyjai – VI. rész. – Bill Evans
Maloschik Róbert Főszerkesztő Úr kérésének eleget téve indítottam el 2021 januárjában az „A jazz-zongorázás nagyjai” című sorozatot, mely havi rendszerességgel olvasható itt, a JazzMa.hu-n. Minden hónap negyedik hétfőjén jelentkezem! Hangsúlyozom, szubjektív listáról, vagy összeállításról beszélünk, mely kapcsán nem tagadom, szívemhez közel álló pianistákról szeretném megosztani gondolataimat Önökkel. Lehet, hogy lesznek olyan művészek, akiket hiányolni fognak egyesek, és az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben csodálkozik majd némelyik kedves Olvasónk, hiszen nem csak az evidencia kategóriájába tartozókkal kívánok foglalkozni. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nem akarom Önöket lexikális adatokkal bombázni -csak amennyire szükséges és/vagy logikus-, hiszen ma már az internet segítségével, néhány másodperc alatt minden ilyen jellegű információt megtalálhatunk aktuális „alanyunkról”.
Az örök gentleman, Bill Evans
1929. augusztus 16-án, az Amerikai Egyesült Államok Plainfield nevű városában látta meg a napvilágot William John Evans, akit később Bill Evans néven ismert meg a jazzkedvelő Közönség.
Az egy angol gentleman külsejével megáldott zseniális zongorista gyermekkorában -a „zongi” mellett- hegedülni és fuvolázni is tanult, de a három instrumentum közül a billentyűs hangszer mellett tette le voksát, olyannyira, hogy 12 éves korában már esküvői party-kon játszott.
Később természetesen a klasszikus zene, majd a jazz felé fordult az érdeklődése.
Az 50-es években már aktív volt jazzistaként, de az igazi áttörést az jelentette számára, amikor Miles Davis elhívta a zenekarába, és 1959-ben rögzítették a legendás „Kind of Blue” című albumot, mely minden idők legtöbb példányszámban eladott jazz lemezévé vált. Nem véletlenül!
Közben saját trióját is megalapította, pontosabban azt a hármast, amelyben immáron az igazi, kiforrott Bill Evans-t hallhattuk, méghozzá Scott LaFaro bőgőssel és Paul Motian dobossal. Ezen korszakának kiemelkedő felvétele az 1960-ban napvilágott látott „Portrait in Jazz”.
Evans a jazz-zongorázás megújítója, stílusteremtője volt. Játékában ötvözte az európai klasszikus zene, és az USA-ban kialakult jazz addigi értékeit, mindezt fűszerezte rendkívüli érzékenységével, ízlésességével, és persze nyugalmával, no meg romantikus vénájával, ami egyben izgalmas, magával ragadó, és „dögös” is volt.
Életére két éjsötét árnyék vetült; a súlyos önbizalomhiány és tragédiák sorozata.
Hogy miért nem hitt önmagában egy géniusz; ki tudja? Tán az is sajátosságuk az óriásoknak, hogy belül félénk kisgyermekek maradnak.
Nyilván a szörnyű eseményekre sincsen magyarázat, csak a Sors kegyetlenségének tudható be, hogy a hozzá leginkább passzoló kollégája-barátja, Scott LaFaro 25 éves korában autóbalesetben elhunyt, vagy, hogy skizofrén bátyja Harry, második élettársa, és egyik unokahúga is öngyilkos lett.
Szinte adja magát a képlet, valamivel tompítani kell az önbizalommal kapcsolatos problémák, és a halálesetek által előtört fájdalmat.
Sajnos -ahogyan oly sokan abban az érában a jazzisták közül- a drogok felé nyúlt. A heroin és a kokain rabjává vált, így indulva el Ő maga is az öngyilkosság legkíméletlenebb útján, azon a bizonyos lassú önpusztítás nevű átkozott ösvényen.
Persze így is nagyon kevés időt töltött itt a Földön, hiszen 51 éves korában hagyta el ezt a létsíkot, 1980. szeptember 15-én, New York-ban.
Bill Evans életműve, stílusa, zenei mentalitása örök időkre velünk marad, inspirációként szolgál mindannyiunknak. Esetében tipikusan elmondható, hogy a műfaj megújítója volt, akinek játékát csak csodálni lehet, míg világ a világ.
