INTERJÚ SÁRVÁRI-KOVÁCS ZSOLTTAL

A művésszel a beszélgetésre a „Valami jazz Sárváron” sorozat keretében megrendezett Ávéd János Quartet koncertjét követően került sor.

Gróf István: Első kérdésem talán szokványos: milyen hátteret, örökséget kaptál a családodtól zenészi pályádra állásodkor?

Sárvári-Kovács Zsolt: Semmilyet! Amióta az eszemet tudom, a családban visszamenőleg egyetlen zenész sem volt. Az, hogy én az lettem, az egy csoda, egy isteni ajándék. Kamasz koromban emiatt volt egy kis ellenszél szüleim irányából: ők más pályát szerettek volna nekem, de végül is konokul kitartottam az álmaim megvalósítása mellett, és lám, most itt vagyok, mint ismert zenész. Zeneiskolát az ellenkezés miatt nem végeztem, de már majdnem felnőttként elvégeztem a Zeneakadémia jazz- tanszakát, és…

G. I.: Ekkorát még ne ugorjunk! Hogyan jött a képbe a zene, a zene szeretete? Ennek a korosztálynak általában a Beatles lemezeinek hallgatása adta meg a lökést. Nálad?

S. K. ZS. : Egyértelmű! Persze, hogy a Beatles. 12 éves koromban volt, hogy a pár évvel idősebb unokabátyám lejátszotta magnóján a számaikat. Akkor ez a zenével való kapcsolat bebillent az agyamba, és most is tart. Azóta imádom a zenét! A jazz felé egy Miles Davis lemez, a „Kind Of Blue” meghallgatása után, még gimnazista koromban fordultam.

G. I.: Győrbe mikor kerültél?

S. K. ZS. :Itt, Sárváron elvégeztem az általános, majd a középiskolát, majd a szombathelyi Főiskola matek- fizika szakára történő sikertelen felvételi utáni évben szüleimmel közösen eldöntöttük azt, hogy mégis a zene közelében leszek akkor, ha elektroműszerésznek tanulok. Az egy éves, képesítés nélküli tanítóságom Sótonyban ez idő közben rádöbbentett arra, hogy nem való nekem a pedagógusi pálya. Győrben indult egy kétéves képzés az érettségizettek számára, és én ezt választottam. A tanárképző Főiskolán nagyon erős jazzélet folyt, így a győri két év éppen arra volt jó, hogy alaposan belezúgjak a jazzbe. Végül is megszereztem az elektroműszerészi vizsgát, a szakmában azonban egy napot sem dolgoztam. Ott, Győrben a Szabados, Dresch, Grencsó-féle magyar avantgarde jazz érintett meg. Ott találkoztam Grencsó Pistivel, Baló Pistivel és azokkal, akikkel gyakorlatilag ma is játszom.

G. I.: Tehát Győrben lettél igazi jazz-rajongó?

S. K. ZS. : Nem, már itthon, Sárváron az lettem, hiszen a Beatles után jött a progresszív rock szeretete, a fúziós jazz, majd a jazz. Akkor már rengeteg ilyen zenét hallgattam és ismertem. Győrben az előbb említett Grencsóék-féle magyar avantgarde vonulatot ismertem és szerettem meg.

G. I.: És jött 1993, amikor 26 éves korodban megkezdted a konziban a tanulmányaidat.

S. K. ZS. : Nem, még nem. Győr után bevonultam katonának, ahol olyan szerencsém volt, hogy több hasonló zenei érdeklődésű sráccal hozott össze a sors, így együtt terveztük a budapesti jazz-tanszakra való beiratkozásunkat. Pestre 1993-ban költöztem. Itt volt egy nagyon jó barátom, akivel együtt laktunk albérletben. Ott, Pesten, az addigi girbe-gurba életpályám szépen kiegyenesedett: a célom a jazz- zenészség felé vezetett. Igazából ’94-ben vettek fel a Főiskolára, ahol ’98-ban végeztem. Akkor már rengeteg zenekarom volt, a tanárainkkal is sokat zenéltünk együtt.

G. I.: Melyek voltak az első zenekaraid?

S. K. ZS. : Elsőként meg kell említeni a Regős Pista bácsit, aki szaxofonos és zongorista volt. Nagyszerű zenész és ember, vagy Borbély Mihályt, akivel már másodikos koromban is játszhattam. És akik még nagyobb karriert futottak be, így Bacsó Kristóf, Palotai Csabi, akikkel az első zenekaromat jegyeztük a most is velem játszó Horváth Balázs bőgőssel együtt. Osztálytársak voltunk. Gadó Gáborral is játszottam sokat, és az ismertek közül Hellinger Tibivel. Geröly Tamás testi-lelki jó barátom volt, apám helyett apám, mivel ő már jóval korábban felkerült Pestre. Sokat jártam vele a Kinizsi-utcai Dresch-klubba, ahol még ő dobolt a Dresch quartetben. Azóta is tart a barátság. Ő az egyetlen vasi származású sorstárs. Mi ketten toljuk a vasiak szekerét.

G. I.: Egy jazz zenész rengeteg zenekarban játszik. Ahogy informálódtam, játszottál az Equinox Quartetben, a Lakatos Ágnes trióval, különböző Grencsó és Dresch projektekben. És a két „nagy” zenekar, ahol 5 évet meghaladóan játszottál, a Borbély Mihály Quartet B. és Váczi Dániel együttese.

S. K. ZS. : Igen, az utóbbiban ma is játszom, az előbbiből azonban kikerültem. Nagy-nagy élmény ezekkel az emberekkel együtt muzsikálni!

G. I.: Egy érdekes megállapítást tehetek? Egy standard jazz  trióban általában zongora – bőgő - dob a felállás. Később Sonny Rollins hozta divatba a szaxofon – bőgő - dob összetételű triót. Mintha Te ezt az összeállítást preferálnád? Vagy csak nekem tűnt fel?

S. K. ZS. : Nem, ez véletlenül alakult így. Meg hát, sok a jó szaxofonos Magyarországon. Ezek így alakultak. De sok zenekarom van, ahol a gitáros a trió harmadik tagja: Matthew Mitchell, Hellinger Tibi, Gadó Gábor.

G.I.: Milyen lemezeken  szerepelsz?

S. K. ZS.: A Borbély- és a Váczi együttesekkel készült 2-2 lemezem. De Lakatos Ágival is van egy lemezem, az Equnox-szal is és Ágoston Bélával is csináltunk egy lemezt. Hirtelen nem is tudom fejből felsorolni, de még több is van.

G. I.: Az életpályádon van egy furcsa kanyar. 2004 és 2008 közötti négy évben Olaszországban, Rómában éltél, laktál. Hogy jött ez a változás az életedben?

S. K. ZS.: Egyszerűen: szerelmes lettem egy olasz lányba és kimentem hozzá. Nem is 4, hanem 5 év volt 2004 tavaszától 2008 téléig. Szóval kimentem ő utána. Szép lassan, másfél év alatt, azaz nem is olyan lassan megtanultam a nyelvet. Ott is folytathattam a munkámat: zenekarokban játszottam. Az elején eljárogattam jazz klubokba, és azokban sok embert megismerhettem. Ott azért még a kelet-európai zenész unikumnak számított. Én szerencsés ember voltam, mert rajtam kívül nem volt más kelet-európai jazz- zenész Rómában.

G. I.: Mondhatni: felkaptak?

S. K. ZS.: Hát igen, felkaptak. Ott is volt hét, nyolc zenekarom.

G. I.: Feltételezem, ott szerezted be a márkás hangszereidet is.

S. K. ZS.: Nem, nem! Már itthon is minőségi hangszereim voltak. De, amin ma este hallottál játszani, az ottani. Ott ezen játszottam, és amikor hazajöttem, kértem a tulajdonosát, hogyha eladható állapotban lesz a szerkó, szóljon és én megveszem. Így is lett! Egyszer szólt a telefon, hogy eladja. Így került hozzám.

G. I.: Mi a véleményed a hazai jazz életről. Ezt azért kérdezem, mert 35-40 éve, amikor én jazz  és progresszív rock koncertekre jártam, Minire, Syriusra, Rákfogóra, volt egy pici jazz klub a fővárosban, meg voltak az alkalmi bulik. Ma Budapesten a BJC, az Opus és az if Café-ban a hét minden napján vannak rendezvények, a hétvégén koncerteket szervező klubok sokaságáról nem is beszélve. És a lemezkiadás is, 4-5 erre (is) szakosodott kiadóval rendesen megindult.

S. K. ZS.: Ez igaz, sok a jazz-klub az országban. Ugyanakkor azokra a fajta, szabadabb zenékre, amit én szeretek játszani, kevésbé nyílnak meg a klubok ajtajai. Az említett klubokban mainstream jazz előadók kapnak fellépési lehetőséget, az Ávéd János Quartet nemigen. Az Opusban ugyan játszottunk már, de a Budapest Jazz Clubban nem. Vagy talán egyszer. És ez a zenekar már megvan 5 éve! De van jazzélet az országban. Vannak jó jazzrock együttesek, a mainstream vonal is megy, a szabadvonal is. Nagyon sok a jó muzsikus. Széles a paletta is. És nagyon sok a fiatal. Ezt örömmel látom!

G. I.: Valamelyik Veled készült interjúban olvastam, hogy legfőképp három zenei hatás, a népzene, a klasszikus - Bartókkal, Debussyvel - és a New York-i free-jazz befolyásolt munkásságod során ez idáig. Ha azt kérdezem, hogy milyenfajta zene az, amit legszívesebben játszol, az akkor ez a szabad zene lenne?

S. K. ZS.: Igen, ez az avantgarde jazz az, ahol helye van a szabadságnak. Én nem az a fajta sztenderd muzsikus vagyok, aki a jó öreg örökzöldeket eljátszom és azzal jól elvagyok. Mindig is próbáltam valamiféle saját arcot keresni. Igen, a free jazz áll hozzám a legközelebb. Mindig is ezt hallgattam legszívesebben.

G. I.: És a - részint ehhez kapcsolható - Szabados-féle népzenei gyökerekből táplálkozó irányzat, mely már szintén vagy 3 évtizedes, és mely örökséget a Dresch, a Grencsó vagy a Borbély Misi vitt tovább, ezzel azonosulsz?

S. K. ZS.: Persze, persze! Nagyon szeretem ezt! Ha egy embert kellene itthon megjelölni, akkor az a Dresch Misi lenne. Ő a példakép! Én nem is egy dobost jelölnék meg annak, aki a legnagyobb hatással volt rám, hanem Dresch Mihály szaxofonost. Az az irány nekem nagyon tetszik. A (Grencsó-G. I.) Pistivel játszom is, a Dresch Misivel volt egy rövid időszak, amikor játszottam, de most már nem annyira, a Borbéllyal pedig sok-sok évig, pontosan 5 évig, de most valami erőset keres. De mindegy, mindenkinek vannak különböző korszakai.

G. I.: Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben hangszerek bőrből készült táskáit, tokjait előszeretettel elkészíted otthon. Ez egy második szerelem?

S. K. ZS.: Igen, csak kissé más megközelítésben. Szerelmi bánatomban fogtam neki, amolyan búfelejtő foglalatosságként. Elkezdtem komolyan bőrözni. Voltak olyan barátnőim, akik ehhez értettek, és náluk szépen megtanultam az első fogásokat. Aztán szép lassan kinőtte magát a dolog. Elkezdtem varrogatni a zenésztársaknak először pici kis táskákat, aztán nagyobbakat, majd jöttek ezek a bőrtokok. Most már egész komoly klientúrám van, Amerikától elkezdve Norvégiáig.

G. I.: Igen? Ez ennyire komolyan megy?

S. K. ZS.: Igen! Nagyon sok világsztárnak varrtam már bőrtokot. Ez egy kis hobbi, amely kiránt engem a zenéből. Persze amikor varrok, akkor is általában zenét hallgatok. Kiteszem a hangfalat, és ez egy jó meditáció nekem.

G. I.: Az utolsó kérdésem pedig a városhoz köt: ha hazajössz Sárvárra, már az ötödik X-et megkezdve, mit jelent Neked a szülővárosod?

S. K. ZS.: Hát, sokat, persze! Ha hazajövök, elmesélik, hogy mi történt a városban. Ha sétálok a parkban, eszembe jutnak az első szerelmek. De most nagyon más lett Sárvár. Ne értsd félre, de nekem ez a város valahogy nagyon steril lett. Nagyon szép, nagyon „puccos”, de talán neked nem is kell ezt ragoznom: a ’70-es, ’80-as években, de amikor én fiatal voltam, a ’90-as években ez egy pezsgő város volt. Amikor bejöttünk a várba egy koncertre, itt hemzsegtek a fiatalok. Ma este egyetlen fiatalt nem láttam.  Az átlagéletkor szerintem bőven 50 év fölött volt. És hiába küldözgettem meghívókat a barátaimnak, nem jöttek el. Az én generációm, szerintem, nagyon be van punnyadva. És a fiatalok valahogy már nem találnak ide! Nem tudom, hogy ez miért van így?

G. I.: Hát sokat változott a világ azóta. A technika fejlődése, az internet, az okostelefonok világában a kommunikáció is gyökeresen megváltozott, és ezt tudomásul kell vennünk.

S. K. ZS. : Nekem a Péter (Markó- G. I.) volt az első kultúra nagykövetem. Minden nap itt csüngtem valahol a Várban. Vagy a zenei könyvtárban voltam vagy lenn voltam a művházban. Nekem a Vár az a második otthonom volt. De ma már nem hiszem, hogy van olyan fiatal, aki így jön el ide, hogy minél jobban szívja magába a kultúrát. Ha van, megemelem a kalapom előtte.

G. I.: Én is ’83-ban kerültem Sárvárra, és rögtön ide tapadtam a Vár intézményeihez. Itt voltam én is naponta.

S. K. ZS. : ’83-ban én még csak másodikos gimnazista voltam.

G. I.: Aztán a ’90-es években, vagy még azelőtt, a politikai rendszerváltozás éveiben pedig még jobban idekötöttük magunkat, pláne, hogy magunk is nyakig ugrottunk bele. Itt, a Várban zajlott a forradalom!

Azzal hadd fejezzem be, hogy nemrégen volt Sárvár várossá újraavatásának 50. évfordulója, amikor két díszpolgári címet is odaajándékoztak. Mindketten itt születtek, és innen induló művészek. Ez azért egy fontos üzenet. Az egyikük ráadásul zenész is.

S. K. ZS. : Ki ő?

G. I.: Rozmán Lajos klarinétművész.

S. K. ZS. : Ó, hát őt ismerem és nagyom szeretem.

G. I.: Remélem, ez a kör még bővülni fog itteni művészemberekkel a közeljövőben. Köszönöm szépen az interjút!

S. K. ZS. : Nagyon szívesen!