HAJDU KLÁRA ÉS OLÁH KRISZTIÁN LEMEZBEMUTATÓJA

Márciusban jelent meg Hajdu Klára és Oláh Krisztián „Deep in a Dream” című albuma. Lemezbemutató koncertturnéjuknak szerdán az Opus Jazz Club volt az első állomása.

Az 1982-ben Szegeden született Hajdu Klára „konzisként”, tanárai és diáktársai rábeszélésére végül benevezett az első Megasztárba. A számára idegennek tűnt közegben a 16-os döntőbe jutott. A tévé közvetítésbe belenéző Balázs Elemér itt figyelt fel a jazz iránt elkötelezett lányra, és hívta meg zenekarába. Klára a BEG második, ez ideig leghosszabb korszakának énekesnőjeként vált ismertté idehaza, és külföldön. Még az egyik legnépszerűbb zenekar tagjaként, 2012 elején alapította első saját formációját, ez év vége felé, novemberben négy lemez, ezek közül kettő arany, és egy Fonogram-díj után, jogi nyelven fogalmazva közös megegyezéssel, egyszerűbben írva békében elvált Eleméréktől, azóta szólókarrierjét építi. Bár pár vendégszereplés mellett (Balkan Fanatik), már 2010 novemberében megjelent egy tradicionális karácsonyi dalokat jazzes hangszerelésben tartalmazó albuma, az „Ajándék”, az első „igazi”, és kvartettjével saját zenei elképzeléseit megvalósító lemezének a 2013-ban megjelent „Come with Me” tekinthető. Ezen azért még érezhető a BEG hatás, pár szám (a „Volt nékem szeretőm”, és az emblematikussá vált, hosszú ideig minden koncerten énekelt „Jonathan Livingston”) azt a korszakot idézi, de itt már a csinos énekesnő zeneszerzőként, és szövegíróként is feltűnt. A lemez népszerű lett, Klárát a Jazzma.hu olvasói az év énekesnőjének választották. A „nagy durranást” a kvartett életébe a 2015-ben Fekete-Kovács Kornéllal készített, “az év hazai jazz albuma” kategóriában Fonogram-díjra jelölt, „Hajdu Klára Quartet Plays Standards (Dedicated to Chet Baker)” hozta, itt már Neumann Balázs helyére az akkor alig húsz éves Oláh Krisztián került, a bőgős Soós Márton, és a dobos Hoff Marcell mellé a zenekarba. Krisztiánnak ez az év több sikert is hozott, a Montreux-i Jazz Fesztivál nemzetközi zongoraversenyén III. helyezett lett, és ugyanebben az évben Junior Príma-díjat is kapott.

Ahogy az első két lemezen, úgy a most márciusban megjelent „Deep in a Dream” címűn Hajdu Klára nevét a stáblista előkelő helyén, a „produced by” után is olvashatjuk a borítón. Tehát a művészi kibontakozás mellett, annak létrejöttének feltételeit is ő teremtette meg, ezen a legutóbbin már Oláh Krisztián is társa volt ebben a feladatkörben. Le a kalappal, ahogy ezt az alaposságot, szervezőkészséget követelő munkát profi módon végezték. Munkájukat igazolja, hogy manapság a kultúr termékeknek nem igazán kedvező körülmények között létrejött, megjelent a SuperSize Studio-ban felvett lemezük, kiváló technikával rögzítve (Gyulai Zsolt hangmérnök), és ízléses, szép borítóban tálalva (Kaplonyi Éva design, és Csányi István fotói). Ez az alaposság, a legapróbb részletre való odafigyelés tapasztalható Klára koncertjein is. Minden fellépése felépített, átgondolt koreográfiára épül, mind a külcsínt, mind az előadott dalokat tekintve. Apróságnak tűnhet, de most a színpadon ott volt egy szék. Nem véletlenül maradt ott a beállás után. Dramaturgiai feladata volt, Klára akkor ült rá, amikor a legbensőségesebb élményeit énekelte, ezzel a testbeszéddel is bizalmasabb közegbe kerülve a közönséggel. Apróság? Nem hinném. A koncerthez a látvány, az előadás is hozzátartozik, Klára az az énekesnő, akit élőben látni fokozott élményt jelent. Persze az egész nem sokat érne, ha a lényeg, a zene nem szólna semmiről. A két részben a nyolc számból álló negyven perces új lemez anyaga mellé az előzőekből válogattak, és pár kedvenc standard is elhangzott. Mindez nem kényszerű időkitöltésnek tűnt a közel másfél órában. Klára az előadott dalokat, akár saját, akár mások szerzeményeit énekli, mindig valamilyen önmaga által átélt élményhez köti. Így a hasonló élethelyzetben, hasonlóan megélt régebbi darabok zökkenőmentesen illeszkedtek az újakhoz. Mindkét részben megjelenési sorrendben, négy-négy szám hangzott el az új lemezről, ha nem CD-ről lenne szó, azt írnám, hogy előbb az „A”, majd a „B” oldalról. Az első rész nyitódala, ahogy a lemezen is, az „I Don’t Want to Lose My Faith in You” volt, ennek zenéjét és szövegét is Hajdu Klára írta. Ezután a „Henya”, a trombitás Ambrose Akinmusire és Gretchen Parlato szerzeményének feldolgozása, majd Oláh Kálmán híressé vált „Lyric Song” című kompozíciója, melyhez Szőke Niki írt gyönyörű szöveget, végül negyedikként a Mike Reid-Allen Shamblin szerző párostól, az „I Can’t Make You Love” hangzott el. Ezekhez szerkesztődött a Chet Baker lemezről ismert „I’m Old Fashioned” és az „All of You”. A szakítások és egymásra találások, a beteljesült, és a reménytelen szerelem témáinak boncolgatása a második részben is folytatódott. A szünet utáni első szám viszont teljes egészében Oláh Krisztiáné volt. A „Light in the Darnkess” című, saját kompozíciókat tartalmazó debütáló szóló zongora albuma 2016 őszén jelent meg, Krisztián április 20-án, a Fonó Budai Zeneházban mutatta be élőben. Most lemezének címadó számát játszotta, és ebben a darabban is sikerült bemutatnia klasszikus- és jazzhagyományokra alapozott, kivételes tehetségét. Ezután egy újabb címadó szám következett, a „Deep in a Dream”. A téma többek között Chet Baker-t, és Frank Sinatra-t is megihlette, de a duó lemez címadójának zenéjét Krisztián szerezte, szövegét Klára írta. Talán ennek a dalnak születésekor határozták el, hogy kettesben mutatják be közös inspirációjú darabjaikat. Egy Stevie Wonder feldolgozás, az „I Can’t Help It” következett, érdekessége, hogy Krisztián itt a zongora mellé felállított elektromos zongorát is kezelte. Bal kezével az akusztikus, jobb kezével az elektromos hangszeren bűvölte a billentyűket. A „Lonely Road”, újabb saját szerzemény, mégpedig Oláh Krisztiáné, került sorra, és ez is tartalmazott érdekességet. Krisztián Montreux-i Jazz Fesztiválon elért helyezése egy alkotótáborban való részvétellel járt, ott hallotta meg kompozícióját a fiatalokat korrepetáló Al Jarreau, akinek annyira megtetszett Krisztián zenéje, hogy menten szöveget írt hozzá. A lemez nyolcadik, utolsó száma Carl Fisher és Bill Carey „You’ve Changed”, 1941-ben íródott standard-jének feldolgozása, mely ugyancsak a szerelem témakörét boncolgatja. A koncerten ezt még a már többször említett Baker lemezről a „Just Friends” követte, és a ráadásban Klára saját szerzeménye a „Come with Me”–ről, a „Lullaby” került bemutatásra. Egy különleges anyagot ismerhetett meg az Opus közönsége. Nem az énekesnő zongorakísérettel énekel megszokott verzióját hallhattuk. Hajdu Klára nagyságát mutatta, hogy lemondott a mindig fókuszban lévő primadonna szerepkörről, és két főszereplőssé formálta a duót. Mindkettőjükön múlott, hogy ez játék nem fajult egymás poénjainak gyilkolásává. Egymást tisztelve, és egymás játékában őszinte örömöt találva mutatták be közös lemezüket. Oláh Krisztián jóval nagyobb feladatot kapott a kísérő szerepkörnél. Fiatal kora ellenére komoly bölcsességre, és rendkívül érzékeny intelligenciára utal, hogy lenyűgözően technikás játéka közben nem hatalmasodott el, nem élt vissza ezzel a lehetőséggel. 1995-ben született, jelenleg a Zeneakadémia Jazztanszékének Zongora Tanszakán Binder Károly tanítványa, hogy mit lehet neki még tanítani, azt talán csak édesapja, Oláh Kálmán, és Binder tanár úr tudhatja. Saját zenekarával, az Oláh Krisztián Trióval is komoly sikereket ért el, jó volt látni, hogy a közönség soraiban zenekarának tagjai, Schildkraut Vilmos és Serei Dániel is ott ültek. Tapsoltak ők is, örültek a sikernek, ahogy mindenki, aki szerdán ott volt ezen a koncerten. Klára és Krisztián viszont magukat a dedikálás örömének adták át. Az már csak hab a tortán, hogy olyan tollal készültek erre a műveletre, amely látszik a fekete borítón. Úgy tűnik, mindketten megfogadták Wayne Shorter szavait, mi szerint ma már nem elég „csak” zenésznek lenni.