ÚJABB KIEMELKEDŐ BRIT SZAXOFONOST ISMERTÜNK MEG, AVAGY ALEX GARNETT FERGETEGES KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2017. FEBRUÁR 24-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA
Ahányszor brit zenészek lépnek fel magyar színpadon mindig megállapíthatjuk, hogy szédületes muzsikusok élnek a szigetországban, akikről szinte semmit sem tudunk. Ez ismétlődött meg pénteken este is, amikor egy remek tenoros lépett kedvenc jazzklubom színpadára, és adott egy kiugróan színvonalas koncertet egy nem kevésbé kiváló magyar trió kíséretével.
Az már a közhelyek közé tartozik, hogy a Harmónia Jazzműhely pénteki rendezvényei mindig garanciát jelentenek a magas színvonalra. Azok az alkalmak pedig, amikor Pallai Péter – brit kapcsolatai révén – Temze parti muzsikust (olykor muzsikusokat) importál a Duna partjára, még inkább feldobják a produkciót. Csak a szaxofonosokra koncentrálva emlékezetem szerint a BJC-ben a következők léptek már fel: Nigel Hitchcock, Dave O’Higgins, Art Themen, Mornington Lockett és Nathaniel Facey. Valamennyien hazai triók kíséretével, ebből ketten – Facey és Lockett – a tegnap is egyenrangú félként szereplő Balázs József Trió játékával a háttérben. Sőt, egyáltalán nem a háttérben. Mindhárman a tőlük már megszokott, igen magas színvonalú játékukkal vívták ki nemcsak a közönség, de a vendégművész elismerését is. A trió másik két tagja természetesen Pecek Lakatos Krisztián bőgős és Józsi bátyja, a hazai jazzdob első számú mestere, Balázs Elemér volt, aki éppen a napokban kapta meg a Szabó Gábor-díjat.
Pallai Péter úgy konferálta fel a koncertet, hogy zenekarvezetőket köszönthetünk, hiszen a vendégművésznek is van kvartett és kvintett formációja is, Balázs Józsinak triója és az East Gipsy Band is az ő nevéhez köthető, Elemér mindig is zenekarvezető volt, Group-jai már évtizedekre vezethetőek vissza, de a pályáját rendkívül korán kezdő Krisztián is szerepel már saját neve alatti trióval (éppen szombaton este például a BJC jam session műsorában is).
Azt az első taktusok elhangzása után megállapíthattuk, hogy fenomenális koncertnek nézünk elébe. Ők négyen anyanyelven beszélték a jazz nyelvét, „egy húron pendültek”. Láttunk már olyan enervált „sztárzenészeket”, akikből hiányzott a tűz, és a kísérő hazai zenészek is ledermedtek mellettük. (Meg is kaptam a magamét, amikor ezt a leghalványabban ugyan, de meg mertem említeni.) Nos, tegnap ennek éppen az ellenkezőjét láthattuk-hallhattuk.
A repertoár megválasztása is igen szerencsés volt, a nagy amerikai daloskönyv jobbnál-jobb standard-jei kerültek sorra, de egyáltalán nem a sokszor lerágott számok, mint az a felsorolásból mindjárt kiderül. (Nagyon jól konferált is a sokoldalú zenész, aki még a számokkal kapcsolatos tudnivalókról is szót ejtett, remekül improvizált a mikrofon előtt is, humorosan, kedvesen tudott kapcsolatot teremteni a közönséggel.) Azért mondom, hogy sokoldalú, mert mint kiderült, komponistaként sem utolsó, bár ezúttal – gondolom, hogy éppen a közös zenei nyelv érdekében – saját szerzeménye egy sem hangzott el. Még a remek felvezetők közül egy példa: az „A Sleeping Bee” az egyetlen olyan lemezről ismert, amelyen Cannonball Adderley énekest kísért, mégpedig Nancy Wilson-t 1961-ben. Mindezt Alex-től tudhattuk meg…
Mindkét félidőben öt-öt számot hallhattunk, és a koncert végén ráadás számot sem kaptunk, hiszen olyan teljesítménynek lehettünk tanúi, különösen a második szettben, ami úgy volt kerek és komplett, ahogyan elhangzott. (Ráadásul a vendég reggel 5-kor indult haza.)
Sorrendben így nézett ki a program: You and the Night and the Music, Falling in Love Is Wonderful, I’ll Remember April, Autumn in New York, Topsy (Duke Ellington), majd a szünet után: Seven Come Eleven (Charlie Christian), Just Friends, A Sleeping Bee (Harold Arlen), I Fall in Love too Easily, és Doodlin’ (Horace Silver).
Oldalakon át lehetne a remek szólókról értekezni. A vendég hihetetlen erőteljesen fúj, virtuozitása lenyűgöző. Az „Autumn in New York”-ban megmutatta, hogy a ballada-játékban is mekkora egyéniség, mert itt lehet igazán megállapítani egy fúvós tudását. Az is fantasztikus volt, hogy a „Just Friends”-et 7/4-ben játszották, vagy a „Seven Come Eleven”-t és a „Doodlin’”-t olyan tempóban, amilyenben még sosem hallottuk. A három hazai zenész is csúcsformában volt, Józsi ízes zongorajátéka, Krisztián elképesztő kreativitása bőgőszólóiban, és Elemér megunhatatlan játékossága a dobokon (és cineken) – mint már említettem – nemcsak a közönséget ragadtatták zajos tetszésnyilvánításokra, de a vendég is többször odaszaladt a partnerekhez gratulálni egy-egy remek szólót követően.
A szünetben hosszasan tudtam vele beszélgetni, a brit jazz, a hazai zenészek, a magyar nyelv, (először volt nálunk), de még a Brexit is szóba került. Természetesen nem kérdeztem rá, de megtudtam, hogy azért nincs tipikus brit fizimiskája, mert apja a 30-as évek végén Palesztinából vándorolt be Angliába, anyai részről pedig német felmenői vannak, ő persze már igazi londoni. Aztán még gyorsan némi körtepálinkával is megpecsételtük a brit-magyar barátságot. A tőle kapott két CD-n („Serpent” és „Andromeda”) összesen 16 szám szerepel, és csak kettő nem saját szerzeménye (az „Early Autumn” és az „I’ve Got My Love to Keep Me Warm”, de azokat is ő hangszerelte, és legalább annyira „megbűvölte”, mint a „Just Friends”-et) Szóval ezért említettem, hogy sokoldalú művész és komponistaként is jelentős.
A teltházas est is megmutatta, hogy a péntek esték bőséges jazz kínálata ellenére is érdemes a BJC-re figyelni, mert – nem véletlenül – szerepel az idén is a Down Beat magazinnak a világ legjobb jazzklubjait felsoroló listáján. És persze a zenét születése pillanatában a helyszínen kell élvezni, mert ezt semmi sem tudja pótolni!
