MAJDNEM LEMEZBEMUTATÓ, AVAGY A ROZSNYÓI PÉTER QUARTET KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2016. MÁRCIUS 19-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Péter fellépését mindenképpen meg akartam hallgatni, már a programfüzet megjelenésekor több felkiáltójellel nyugtáztam abbéli örömömet, hogy ismét láthatom egyik legkedvesebb zongoristámat. Jelenlegi – igazán kiváló triójával – szerepelt a füzetben egy hete azonban Pallai Pétertől, a Harmónia Jazzműhely vezetőjétől megtudtam, hogy rendhagyó összeállításban, két állandó partnere nélkül, más ritmusszekcióval és a kiemelkedő ifjú tenoros Molnár Sanyival kvartettben lép a pódiumra.

S ha már a felállást taglalom, akkor itt kell elmondanom, hogy a bőgőnél, a mostanában a korábbiaktól is aktívabban szereplő, kiemelkedő bass-man – Egri Jancsi – remekelt, a doboknál pedig az általam viszonylag ritkán látott, de minden alkalommal varázsosan játszó ifjú fenomén – Csízi Laci – bűvölte a klub dobszerelését. (Egri Jancsit március 1-én láttam utoljára a Jazzma.hu ötödik születésnapján, amikor több formációban is elkápráztatott minket, Csízi Laci pedig a Dresch Misi-Gáspár Karcsi-Orbán Gyuri felállás dobosa volt a K11-ben november 21-én.)

Rozsnyói Péter játékával a szépemlékű márványtermi koncertek valamelyikén találkoztam először. Kőszegi Imre mondta nekem a két különböző együttes játékát elválasztó szünetben, hogy milyen kincsre akadt egy ifjú veszprémi zongorista személyében. Ez aztán perceken belül beigazolódott, leesett állal hallgattuk Péter olyannyira érett játékát, ami egy tőle 20 évvel idősebb rutinos zongoristának is dicsőségére vált volna.  Mai játékában olyan mesterek hatását érezhetjük, mint a „régiek” közül Lennie Tristano és Bill Evans, az „újabbak” közül pedig Keith Jarrett és Brad Mehldau.

Elmondanám azt is, hogy a már „klasszikusnak” minősülő Rozsnyói trióban Orbán Gyuri bőgőzött és Mohay Andris dobolt. 2013. október 4-én a BJC-ben ugyan Orbán Gyuri külföldi szereplése miatt Pecek Lakatos Krisztián bőgőzött (kiválóan), de még Andris ült a doboknál. (Erről mi is beszámoltunk, és ott is csak felsőfokú jelzőkkel írok játékukról.) Aztán Andris 2014 júliusában bekövetkezett tragikus halála annyira lesújtotta Pétert, hogy hosszú hónapokig gondolni sem akart a triójáték folytatására, hiszen a tavaly augusztusban rögzített – Andris emlékének szentelt „Pain of an Angel” című lemezének borítóján ezt írja: „Amikor távozott, úgy éreztem, hogy a trió is meghalt Vele együtt.” Érdekes, hogy a külföldön dolgozó Csörsz Zoltánban találta meg a számára ideális dobost, vele készült ez a kiemelkedő lemez (lásd: Lemezkritika rovatunkban Gáspár Karcsi elemzését 2015. december 23-án). Zoliról így ír Péter a lemezborítón: „Ő támasztotta fel bennem a reményt, hogy a zenekar újra élhet. Nemcsak új dobosra, de barátra is leltem személyében.”

A tegnap esti koncertről is csak felsőfokú jelzőkkel számolhatok be. Mint a címben is „elsütöttem” – csaknem lemezbemutató koncertről beszélhetünk, mivel a – ráadással együtt – kilenc számból négy az említett új lemezről való volt. Ez talán kevésnek tűnik, de azt is hozzá kell tenni, hogy a kilencből mindössze öt volt Rozsnyói szerzemény, abból viszont négy az új lemezről. A további négy, veretes standard volt, két „igazi”, azaz a Nagy Amerikai Daloskönyvből (Here’s That Rainy Day és Just in Time), kettő pedig olyan, ami jóval modernebb, mivel a műfaj kiemelkedő hangszereseinek tollából származik (Bud Powell: Celia és Kenny Barron: Voyage). A Rozsnyói-originálok pikantériája pedig az volt, hogy az ötből csak kettő (Little Song és Song for My Grandpa) hangzott el trióban, további három (Monk, Pain of an Angel és (K)night Out) pedig kvartettben. Hát ennyit a statisztikából, mert természetesen nem ez volt a lényeg, hanem a csodálatos kompozíciók és a nem kevésbé csodálatos interpretáció. Ami a kompozíciókat illeti, Péter azon kevesek egyike, akiknek az a mai kényszer, mely szerint egy élvonalbeli zenésznek egyben kiváló zeneszerzőnek is kell lennie (és persze csak saját szerzeményeket játszania), nem az elvárásoknak megfelelni vágyásból adódik, hanem egyszerűen ő egy született komponista. Az már csak a hab a tortán, hogy bármely „hozott anyagból” is kiemelkedő előadásra képes, de igazán a saját szerzeményeiben van otthon. (Nem véletlen, hogy lemezein is ezek találhatóak.) Az ő szerzeményei viszont a legnagyobbakéival egyenértékűek, nekem leginkább Bill Evans mestermunkáit idézik olyannyira, hogy biztosan a Mester is vállalná bármelyiket… Nem is hiszem, hogy kis hazánk jazzkedvelői igazán tisztában vannak azzal, hogy ki is él közöttünk. Csak remélni tudom, hogy a BMC, amely a progresszív irányzatokat igazán nagy elánnal támogatja, nem fog megállni a „Pain of an Angel”-nél és nem kell majd ismét öt (!) évnek eltelnie két Rozsnyói-lemez között. (Csak a rend kedvéért, a korábbi „Autumn Witch”-et nem ők adták ki.)

Ami pedig a „kivitelezést” illeti, ott is minden a helyén volt. Egy olyan kiemelkedő bőgős, mint amilyen Egri Jancsi, nem csupán „pótolta” Orbán Gyurit, de az ő saját kiemelkedő tehetségével új színeket is adott az interpretációnak. Ezt különösen a két trió számban élvezhettem, hiszen a lemezváltozatot már „rongyosra hallgattam” Karácsony óta. A lemezről származó két, illetve a korábbiról származó egy számnak pedig az adott különös hangulatot, hogy ezúttal kvartettben hangzottak el.

Molnár Sanyi is kedvenceim egyike, utoljára tavaly május 1-én láthattam kvartettjének élén, és ki dobolt?, hát persze, hogy Csízi Laci. Az ő vehemens, mégsem tolakodó, fantasztikus drive-ja a túlnyomórész gyors, lendületes számokban, ugyanakkor cizellált, finom kísérete pl. a két lírai trió darabban mindenkit elbűvölt. Sanyi pedig azt a remek post-Coltrane tenort játszotta, ami miatt „szívem csücske”.

Összefoglalva: négy nagytudású hazai jazzművész bizonyította be ismételten, hogy a magyar jazz képviselői teljesen egyenrangúak a világ bármely muzsikusával, nem is beszélve a kiemelkedő kompozíciókról, amelyek pedig vetekszenek, akár az olyan nagynevű, komponista vénával is bíró hangszeresek műveivel, mint Bill Evans, Horace Silver, vagy Benny Golson, akiknek a művei nap, mint nap felcsendülnek a világ számos színpadán. Nem először mondjuk, hogy hazai zenészeink sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének. Legalább lemezeiket vásároljuk, és persze látogassuk koncertjeiket, mert az élőzenét semmi sem pótolja!