ÚJABB TEMZEPARTI SZTÁR A DUNÁNÁL, AVAGY NATHANIEL FACEY BRIT ALTSZAXOFONOS FELLÉPÉSE A BALÁZS JÓZSEF TRIÓVAL A BJC-BEN 2015. DECEMBER 11-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Már többször (minden alkalommal, amikor brit jazzművészek játszottak magyar színpadon) töredelmesen bevallottam, hogy messze nem ismerjük kellően a szigetország jazzéletét. Erre jó példa volt a péntek este is, de szerencsére (mint annyiszor máskor) igazán pozitív tapasztalatokkal távoztam a brit jazz-zel való újabb találkozás után.

Hála a Harmónia Jazzműhelynek a péntek esték mindig kiemelkedően jó műsort hoznak. Külön hála pedig Pallai Péternek, akinek kiváló kapcsolatai révén számos brit jazz zenésszel és énekesnővel ismerkedhettünk meg az elmúlt években a Budapest Jazz Clubban. Péter egyik nagy „húzása” az a brit-magyar jazzcsere, ami a londoni 606 Club és a BJC között működik. Emlékeztetőül néhányan a fényes névsorból, csak azokat „leltározva”, akiknek a koncertjéről mi is beszámoltunk: Polly Gibbons énekesnő, Nigel Hitchcock altszaxofonos, Dave O’Higgins tenoros, Damon Brown trombitás, Art Themen tenoros, Liane Carroll zongorista-énekesnő, Mornington Lockett tenoros, vagy Winston Clifford dobos. (De hallhattuk még Andy Sheppard tenorost is, igaz ő az Opusban lépett fel.)

Nos, péntek esti vendégünk Nathaniel Facey Londonban született ugyan, de fekete jamaicai szülők gyermekeként. (Jamaica a karibi szigetvilágban Kubától délre található, angol gyarmat volt, ma a Brit Nemzetközösség egyik tagállama. A zenei világban Bob Marley tette ismertté.) Persze, tinédzserként Facey is gitározni kezdett, de az iskolai zenekarban nem volt szaxofonos, erre fúvós lett és az is maradt. Dobos barátjával, Shaney Forbes-szal hozta össze első jazz együttesét, amellyel még Kanadába is eljutottak, majd a Tomorrow’s Warriors (a Holnap Harcosai) nevű együttesbe került, amely Gary Crosby vezetésével a brit fekete zenészek elit csapata volt. Később ugyancsak Forbes-szal alakította az Empirical zenekart, amely egyike a szigetország legmodernebb együtteseinek. Játszott Jason Moran-nel, Jack DeJohnette-tel és a brit jazz egyik hírességével, Courtney Pine-nal is, valamint szerepelt otthon Angliában a Cheltenham-i és Hollandiában a hágai (időközben Rotterdamba költözött…) North Sea jazz fesztiválokon.

Kísérőit tényleg nem kell bemutatnom. Balázs József triója (Pecek Lakatos Krisztiánnal a bőgőnél és Balázs Elemérrel a dobokon) nemcsak a hazai élvonal egyik legstabilabb formációja, de óriási rutinjuk van neves külföldi szólisták kísérésében is. (Az előbbiekben említett brit hírességek közül is többek mögött őket hallhattuk.) Mindegyikük a legfoglalkoztatottabb hazai zenészek közé tartozik, így számos formációban megtalálhatóak és még alkalmi társulásokban is felbukkannak, ezért aztán minden jazzbarát találkozott már művészetükkel. Vonatkozik ez a legfiatalabbra: Pecek Lakatos Krisztiánra is, nem is beszélve a Balázs fivérekről, különösen pedig Elemérről, aki tényleg a hazai jazz egyik ikonikus figurája.

Pallai Péter bevezető szavai után nagy ovációval fogadtuk a londoni vendéget, aki hatalmas – kíséret nélküli introval kezdte a koncertet. (Ez a „Doxy” volt, érdekes véletlen, hogy előző este Elek Pista is ezzel indított.) Már ez is lebilincselő volt, és személyében alighanem sok évtizednyi jazzrajongói múltam legvirtuózabb szaxofonosát ismerhettem meg.

Mint kiderült nagyon jól érthető konferálásából igazán elkötelezett híve az olyan ikonikus elődöknek, mint Sonny Rollins és Thelonious Monk. Az első szettben tehát két Rollins („Doxy” és „Airegin”) és két Monk szerzemény („Evidence” és „Epistrophy”) hangzott el, valamint egy standard a nagy amerikai daloskönyvből (a „These Foolish Things /Remind Me of You/”).  Szünet után két saját szerzeménye – egy Monk modorában írott gyors szám és a tragikus hirtelenséggel 36 évesen elhunyt Eric Dolphy emlékére írott gyönyörű ballada, majd az „I Remember You” című 1941-es Victor Schertzinger standard (amelyhez egyébként Johnny Mercer írt szöveget) és Charlie Parker „Donna Lee”-je. A szűnni nem akaró taps hatására még Coltrane „Giant Steps”-e is sorra került, mégpedig olyan terjedelemben, mint a program bármelyik másik darabja. Ez annál is inkább nagy teljesítmény volt, mivel a „Donna Lee”-ről elmondható, hogy – amennyiben Facey életem legvirtuózabb és legtechnikásabb szaxofonosa, akkor ez pedig a leggyorsabb tempóban játszott szám volt, és ettől nem sokkal maradt el a „Steps” sem. Facey csodás játéka hosszú szólókban bontakozott ki, kedvelte a kíséret nélküli intro-kat és befejezéseket, imádott sok hangot fújni és virtuóz futamokkal kápráztatta el a közönséget – még a balladákban is. És tette ezt mégsem zavaróan, szerényen és természetesen, erősen kötődve a korai nagy mesterek, mindenekelőtt Charlie Parker, Sonny Stitt, Cannonball Adderley munkásságához. A kísérő zenészek is végig brillíroztak, elismerő pillantásokat váltva ki a vendégből. Ez esetben aztán egyáltalán nem puszta udvariasság, hanem mély meggyőződés mondatta vele az elismerő szavakat a magyar zenésztársakról. (Azt a szünetben és a koncert után is elmondta nekem, hogy meglepetés volt számára, hogy milyen remek jazzman-ek vannak nálunk.

Nem sokat „nyaggathattam”, mert szombaton a kora reggeli órákban repült vissza Londonba.) Sajnos CD-t sem hozott magával, így be kellett érnem a klub műsorfüzetébe írt dedikációval.

De még a „hazai ipar” dicséretét illetően: kezdem a rangidős Elemérrel. Többek között Dave Liebman beszélt nekem elismeréssel játékáról, és amikor éppen nem szólózott élénk figyelemmel kísérte Elemér dobolását. (Opus, 2014. március 26.) Tegnap is remekelt: a „Donna Lee”-ben és a „Giant Steps”-ben egyszerűen elképesztő teljesítményt nyújtott, Krisztiánnal ketten végighajtották azt a csaknem félórát, ami ezt a két számot jelentette, miközben Nat-nek és Józsinak azért volt némi „pihenőideje”.

Józsi briliáns zongorajátéka az altóst is meglepte, különösen a második szettben, nem is beszélve arról, hogy mekkora koncentrációt igényelt a két Facey szerzemény előadása, amikkel csak tegnapelőtt a próbán találkozhattak. Nem véletlenül van egy quintet formációja is (koncert: BJC, jövő szerda, december 16.) és ő a vezetője az East Gipsy Band-nek is.

Krisztián pedig nemcsak virtuóz, elsőosztályú bőgős, de a soundja is gyönyörű. Nálam holtversenyben az első három között van. Korábbi riportjaimat böngészve látok egy szenzációs beugrását 2013. október 4-én a Rozsnyói Péter Trióba, s már akkor is dicshimnuszokat zengtem játékáról. (Még a „Padres” feliratú sapkája is régi ismerős…) De „beugrott” ő már a Pataj Quintetbe is, játszott a Bolla Quartettel és még megszámlálhatatlan formációban állt helyt nagyszerűen. (Persze a Balázs József Trio és Quintet tagja is.) Az ilyet hívják „allround musician”-nek. S mindezt harmincon még bőven innen.

De nem is szaporítom tovább a szót, hanem arra hívom fel Olvasóink figyelmét, hogy még a nagy karácsonyi bevásárlási roham közben sem árt egy jó kis jazzkoncert, hiszen mint tudjuk: „az élőzenét semmi sem pótolja”.