HARD BOP – AMI A CSÖVÖN KIFÉR, AVAGY A MOLNÁR SÁNDOR QUARTET KONCERTJE A MUNKA ÜNNEPÉN (FELVONULÁS HELYETT) A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. MÁJUS 1-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Ahogyan legutóbbi koncertbeszámolómban említettem, nem lesz hiány a legjazzesebb hangszer előadóit illetően május első felében, ugyanis nem kevesebb, mint hat tenoros lesz bő két hét alatt a BMC színpadán. És a sorban Molnár Sanyi volt az első tegnap este, aki éppen aktuális kvartettjével (Szakcsi Lakatos Róbert, Pecek Lakatos Krisztián, Csízi László) lépett a pódiumra.

Azt már mondanom sem kell, hogy a Pallai Péter és Kerekes Gyuri által menedzselt péntek esték, azaz a Harmónia Jazzműhely rendezvényei rendszerint garanciát jelentenek a jó zenére. Így volt ez péntek este is. Molnár Sanyit már jó pár éve ismerem és értékelem művészetét. Jól emlékszem játékára még a BJC korábbi, Múzeum utcai helyszínéről, pl. egy két-tenoros fellépésére Bolla Gáborral. Már akkor megörültem annak, hogy ismét egy miskolci jazzerrel találkozom (jómagam is onnan jöttem úgy fél évszázada), mert Sanyi ugyan Budapesten született és Sajószögeden nőtt fel, de 16 éves korában a gimnáziumból „átigazolt” a miskolci zenei szakközépiskolába. Onnan került aztán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Példaképei Sonny Rollins, Charlie Parker, Cannonball Adderley, Dexter Gordon és persze a kikerülhetetlen John Coltrane voltak. Saját bevallása szerint nehéz elkerülni a nagy elődök hatását, de természetesen nem azok utánzása a járható út. „Meg kell tanulni, amit ők tudtak, és abból kell újat létrehozni. A jazz van annyira nyitott és szabad műfaj, hogy az ember jóformán bárhonnan merítsen inspirációt a játékhoz.” – mondta egy interjúban éppen Pallai Péternek.

A kísérő trió tagjait minden jazzbarát jól ismeri, hiszen évek óta oly’ sok formációban tűnnek fel, és mindenütt maximális teljesítményt nyújtanak. Vonatkozik ez a kitűnő bőgősre, Krisztiánra is, hiszen ő – fiatal kora dacára – már legalább egy évtizede a színen van. Még alig érte fel a hangszert, amikor már óriási vehemenciával vetette bele magát a hazai jazz világába. A Felvidékről származó dobos, Csízi László sok más formáció mellett nekem már a Modern Art Orchestra-ban mutatott játéka miatt is feltűnt. Már honlapunk első évében láttam (és írtam is róla) a MAO-nak 2011-ben a Bárka Színházban Subicz Gábor szerzői estjén adott koncertjén, de a MAO két lemezén az „Eclectic Path”-on és a „Circular”-ön is ő dobol.

Az est főhősével, Molnár Sanyival valahogy elkerültük egymást az utóbbi években, így annál nagyobb volt az örömöm, amikor a May Day-i koncertjét megláttam kedvenc klubom legújabb – május-június hónapokra szóló – műsorfüzetében. Aztán megtudtam tőle, hogy Grazban tanult éveken át és most is pendlizik a két város között. Játékának óriási fejlődését is pillanatok alatt felmérhettük, a legkorszerűbb tendenciák, a post-Coltrane iskola – Michael Brecker és Joe Henderson hatása is érvényesül játékában. (Nem véletlenül vette fel repertoárjára Henderson „Tetragon” című számát.)

De mi is volt műsorán tegnap? Mindkét félidőben négy-négy szám hangzott el, és ennek megfelelően 15-20 perces tételekben. (Sanyi végig tenorszaxofonon játszott.) Ez az a remek modern jazz, amikor az együttes minden tagja bőven kap időt és lehetőséget tudásának megmutatására. Sanyi nem telepedett rá társaira, többször csak a témát mutatta be, majd az első szólót a zongorának adta, de még olyan is volt, hogy a bőgőnek. (Rollins mester volt olyan élete második felében, hogy mellette aztán nem jutott „szóhoz” senki. De nem így Sanyi.) Ily módon aztán lehetősége volt Robinak briliáns zongoraszólóival zajos sikert aratni, hármójuk összecsiszolt játéka megfelelő teret kapott, ilyenkor mintha egy zongoratrió koncertjén lettünk volna. Itt mondanám el Csízi Laci laudációját is, mert ha igaz az a közhely, hogy minden zenekar annyit ér, amennyit a dobosa, akkor ez az együttes csúcs volt. (Nyilván mindenki egyformán hozta a maximumot, de Laci vehemens, mégsem tolakodó és a többieket elnyomó fantasztikus drive-ja elbűvölt, és nemcsak engem. Két fantasztikus dobszólója volt: a félidőket záró „Celia”-ban és a „Tetragon”-ban.) Nos, az első szett két Molnár szerzeménnyel indult, egy gyors, dinamikus „Recollection” című számmal, majd egy szép balladával, amely a „The Past” névre hallgatott. (Ebben jött rögtön a téma bemutatása után az említett bőgőszóló, szinte jelzésszerű zongora- és dob kísérettel.) Az „Everything I Love” című standard és Bud Powell „Celia” c. lendületes darabja egészítette ki az első félidőt.

A szünet után ismét a nagy amerikai daloskönyv egyik remeke a „Like Someone in Love” indított, aztán egy kevéssé ismert Coltrane szerzemény, a „26-2” következett. (Utóbbiban óriási szaxofon-dob párbeszédet hallhattunk a másik két hangszer nélkül.) A remek zongora introval induló Monk szerzemény, a „Reflections” című ballada bűvölte el a közönséget, majd az eszméletlen drive-val lejátszott Henderson originál, a „Tetragon” zárta (volna) a koncertet. (Sokszor hallottam már bőgőszólót Krisztiántól, de olyat, mint amit ebben produkált aligha!) Azt hiszem, hogy ebben az esetben nem csupán az udvarias rutin indokolta a ráadást, hanem az őszinte lelkesedés, hiszen ha valami, akkor a „Tetragon” volt az est csúcsa (legalábbis számomra). A régi, jó örökzöld, az „I Hear a Rhapsody” lett a legeslegutolsó szám, amit – igen dicséretesen – éppen úgy kidolgozva adtak elő, mint bármelyik korábbi darabot. Bátran elmondhatjuk, hogy kilenc gyöngyszemet kaptunk tegnap este. Négy nagy tudású, egyenértékű fiatal művész bizonyította be ismét, hogy a hazai jazz képviselői teljesen egyenrangúak a világ bármely jazzmuzsikusaival.  (De még a kompozícióik is.)  És még valami ugyancsak bebizonyosodott, amivel minden alkalommal rágom olvasóimat: „az élőzenét semmi sem pótolja”. Tessék felkerekedni és a remek tavaszi időben kimozdulni otthonról és legalább addig levegőn lenni, amíg a lakásból a legközelebbi jazzklubba érnek.