Káel Norbert Jazzical Trio-jának kifinomult kamara jazz koncertje a Művészetek Palotája Átriumában, az International Jazz Day alkalmából április 30-án
A Herbie Hancock által 2011-ben életre hívott, azóta minden év április 30-án megrendezett, International Jazz Day fő helyszíne idén Párizsban volt. De tavaly óta hazánk is csatlakozott a jelentős kezdeményezéshez. Az elmúlt év nagy sikerű koncertsorozata arra ösztönözte a Harmónia Jazzműhely szervezőit, hogy idén is 15 helyszínen, számtalan kitűnő hazai muzsikus részvételével, emlékezetessé tegyék ezt a jeles napot. A fővárosi helyszíneken kívül öt vidéki nagyvárosban, sőt még határainkon túl, Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is sorjáztak a koncertek. A Művészetek Palotája ezek közül három koncertnek adott otthont. 16 órától a Hajdu Klára Quartet, 18 órától a Káel Norbert Jazzical Trio, 21.45-től (!) pedig a Syrius Legacy együttesek szórakoztatták az igényes jazzmuzsikára vágyókat.
A három ígéretes koncert közül Káel Norbert Jazzical Trio koncertjének meglátogatása mellett döntöttem. Olvastam sikeres április 22-i koncertjükről az Opus Jazz Clubban, de még nem volt szerencsém színpadon találkozni velük. Mondhatom, örülök, hogy jól választottam, mert igazi (számomra nagyon kedves) kamara jazzt hallhattam, érzékeny, magas színvonalú előadásban.
Káel Norbert a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazz tanszékén végzett. Tanárai Binder Károly és Oláh Kálmán voltak. De tanult a híres bostoni Berklee School of Music-on is és nem akárkik voltak a tanárai ott is, mint a kitűnő pedagógus és előadóművész hazánk fia, Gárdonyi László, vagy a világhírű szaxofonos Joe Lovano.
A trió két másik tagja is a hazai élvonalból való, (bár az előzetesben még Orbán György szerepelt a bőgős poszton) a színpadon Pecek Lakatos Krisztián játszott virtuóz módon a basszushangszerén. Pecek Lakatos András dobolt szenzitíven, széles dinamikával. Mind a két muzsikus teljes ráhangolódással kísérte Káel Norbert virtuóz érzékeny játékát. A bő egy órai játékidejükbe (bár szívesen hallgattuk volna játékukat tovább is….) a ráadással együtt kilenc darab fért bele, négy jazz standard kifinomult, különleges feldolgozásban és öt a klasszikus zenéből ismert „sláger” darabnak számító, de inkább gyöngyszem, izgalmas, érzékeny jazz átdolgozása.
John Coltrane „Giant Steps” című darabjának újszerű lehengerlő előadásával indítottak, amivel nyomban magával ragadták az Átriumot dugig megtöltő közönségüket. Ezután egy álomszép Bach Prelúdium hangzott el, ragyogó szólókkal. A következő Rimszkij-Korszakov „Dongó” című szerzeménye, egy igazi bravúr darab volt. Mind a három zenésztől olyan up-tempót hallhattunk, hogy alig lehetett követni és ”természetesen” itt is kitűnő fergeteges szólókkal. A felfokozott hangulatot kicsit lehiggasztva, Beethoven közkedvelt gyönyörű muzsikájának, a „Für Elise”-nek balladaszerű, szívet-lelket gyönyörködtető előadása varázsolta el a hallgatóságot. Ezt egy ugyancsak kedves melódia, csak a nagy amerikai daloskönyvből, a „Someday My Princ Will Come” követte. Az volt az érdekes, hogy az előadás magas színvonala, érzékeny megszólaltatása okán, nem érzett különbséget a két darab között a hallgató. Itt is igazolódott a tétel, hogy „nem a mit játsszunk, a lényeges, hanem a hogyan”. Itt egy késő barokk klasszikus szerzemény feldolgozása következett. Sajnos nem konferálta csak az első három darabot Norbert. A következő darab első néhány taktusa után, meglehetős nagy hangerővel megszólalt a Müpa egy másik koncertre terelő hangja, mint egy imára szólító müezzin. Így azután nem volt mit tenni Norbertnek, felfüggesztette a játékot, míg lecsengett a szignál. Nem is játszották el azt a darabot. De utána egy gyönyörű Kodály „Felszállott a páva” variációi következtek elragadó előadásban. A koncertet az „All the Things You Are” standard előadásával fejezték volna be, de még egy standard-et előcsalt a közönség vastapsa.
Az 1974-ben feloszlott Modern Jazz Quartet feldolgozott európai klasszikusokat anno. (Őket hívták a legfehérebben játszó fekete zenészeknek azért, mert sokat merítettek az európai klasszikus zenéből.) Vagy Eugén Cicero is sok klasszikus zenét „jazz-esített”. (De van időben közelebbi próbálkozó is, mint például a Piano Bench Trio, Juhász Marci kitűnő dobosunk együttese, vagy a Trio á la Kodály, Oláh Dezső triója.) De Káel Norbert triója mintha meghaladná a korábbiakat, oly módon tudja egyesíteni a két műfajt, hogy egy harmadik érték jön létre a rendkívül kifinomult játékával, érzékeny billentés kultúrájával, zsigeri jazz feelingjével. A két társa egyenrangú partnerként illeszkedik ebbe a zenei világba. A sok jó jazz zongoristánk közé, úgy gondolom, most egy újabb európai színvonalú érkezett Norbert személyében, egy különleges zenei felfogással.
