Exkluzív interjú Bényei Tamással, a friss Kossuth-díjas Hot Jazz Band vezetőjével

Bényei Tamást (1964) 1993-ban ismertem meg. A HJB akkor már nagyon népszerű volt itthon. (Csak zárójelben árulom el, nekem nem a dixieland zene a kedvenc stílusom…) Szóval, miután 1993 áprilisában (!!!) a Magyar Rádió akkor épp megvilágosodott újmagyar vezetői a BBC Etikai Kódex-ére való hivatkozással örökre kitiltottak „átmeneti szállásukról”, Neumann Gábor beajánlott a Magyar TV „A Reggel” című műsorába, ahol heti egy-két alkalommal készíthettem zenei összeállítást. Oszt egyszer csak Joe Muranyi-val kellett riportoznom, akit Tamás kísért el a stúdióba.

1) Először is szeretnék Neked, mint a Hot Jazz Band alapító-vezetőjének gratulálni a hatalmas elismeréshez! Egyáltalán eszedbe jutott valaha is, hogy Kossuth-díjasok lesztek? Tudod, hogy milyen zenei szervezet ajánlott benneteket a díjra?

Köszönöm szépen zenekarom, Bera Zsolt, Fodor László, Szabó Lóránt, Juhász Zoltán és Galbács István nevében is a gratulációt. Sok álmom volt, például a siker, a színpadi munka, kijutni külföldre, Amerikába, versenyeket nyerni, zenéből élni. Ezekből majdnem minden, sőt minden teljesült, ám a legmagasabb kulturális elismerésre nem számítottam, főként abbéli hitem miatt, hogy inkább a magas kultúra, a komolyzene, képzőművészet, színészet, tudomány színtere ez a díj. A világ sokat változott azonban, a könnyű műfajok is elismertek lettek felső szinten is. Az csak szubjektív érzés, hogy én a zene abszolútumát a jazzben látom megtestesülni, mert a jó jazz-zenész nemcsak mestere a hangszerének, hanem képes azzal új dolgokat is alkotni játék közben, ezért méltó a legnagyobb figyelemre is. Bennünket tudtommal civilek ajánlottak a díjra, akik nagy tisztelői munkásságunknak.

2) Megnéztem saját gyűjtésű Jazz ABC-mben, hogy mikor is születtetek, s rájöttem, hogy egyáltalán nem vagytok márciusi ifjak, hisz Te november 5-én születtél, bátyád pedig június 3-án. Ráadásul mindketten Budapesten. Egyáltalán, hogy kerültél Siófokra?

Márciusban tartom a névnapom, így részben márciusi ifjú vagyok. Szüleim a Kertészeti Egyetemen ismerkedtek meg, és az egyetem (akkoriban Főiskola) elvégzése után a Balatonszabadi TSz-ben kapott édesapám állást. Onnan költöztünk a közeli Siófokra. Bátyám, Bényei Tibor tubaművész, születésekor még a főiskolára jártak, engem pedig Balatonszabadiról hozott fel anyukám megszülni. Krencsei Mariann férje, Dr. Nemes Gyula  segített mindkettőnket a világra, nekem már érkezésemkor utazgatás volt az élet Siófok-Budapest-Siófok viszonylatban. Talán ez az oka, hogy valahogy folytonos átutazónak érzem magam mindenhol...

3) Ki volt ott a tanárod?

Siófokon édesanyám unszolására beírattak, az akkor virágzó zenei életet élő Siófok állami zeneiskolájába, ahol Apáti János tanár úr tanította a trombitát. Ez egy sorsdöntő találkozás volt. 9 éves voltam ekkor, itt a zeneiskolai koncerteken hallottam először dixieland muzsikát. Az országban szerintem egyedülálló módon, 1973-ban, itt folyhatott szakkör szinten dixie, azaz jazzoktatás. Apáti János Louis Armstrong ihletettségű trombitás, sokoldalú zenész, kiváló zongorista és hangszerelő is volt, a siófoki zenei élet ikonikus alakja. Ő vezette az Ifjú Kőolajbányász fúvószenekart, a népi együttes “cigány”-klarinétosa és művészeti vezetője is ő volt, ezen kívül a helyi Volán Vállalat által patronált Volán Dixieland-et is ő alapította. Zongoristaként Oscar Peterson, Art Tatum és Erroll Garner stílusában játszott kitűnően, nemcsak műkedvelő szinten. A trombita szak mellett a zeneszerzést is elvégezte Pécsett, így nem csoda, ha egy zene iránt rajongó kisgyerek egy ilyen nagyszerű, sokoldalú ember hatására zenélni kezd. Én nem kerültem be trombitásként a zenekarba, de bendzsózni magamtól tanultam meg, reménykedve, hogy egyszer talán én is ott lehetek, ami később be is következett...

4) Mikor határoztad el, hogy önálló zenekart alapítasz?

Akkor, tizenévesen, amikor azt éreztem otthon a szobámban, hogy menni fog a bendzsózás. Hihetetlen erős volt a fantáziám, ha behunytam a szemem játék közben, láttam és hallottam magam körül a bandát. Arról álmodoztam, hogy bekerülök a helyi zenekarba. Mire vettem a bátorságot – nagyon félénk kisgyerek voltam –, hogy tanár úrnak megmutassam magam, már felkerültem Budapestre a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola dekoratív festő szakára. Ekkor már azon járt az eszem, hogy itt Budapesten kell megtalálnom a végső megoldást.

5) Mi volt az első jelentősebb siker szerinted a Hot Jazz Band életében?

Nagyon nehéz erre válaszolni. Hihetetlen kalandokban részesültünk már utcazenészként is, de az első áttörés az 1994-es Le Havre-i Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny megnyerése jelentette. Teljesen ismeretlenül, 27 éves átlagéletkorral, egy meghívásos versenyre jutottunk ki. Kazettát küldtünk ki. Ekkor dőlt el, hogy végképp megpróbálkozunk a hivatásos zenész élettel. A legnagyobb diadal 1995-ben következett be a Saint Raphael-i Nemzetközi New Orleans Jazz Versenyen. A világ legnagyobb léptékű versenye volt ez, 54 zenekar versenyzett három napon át. Innen hoztuk el a Sidney D’Or-t, az Arany Sidney-t, az első díjat. Idehaza az áttörés pedig az első magyar nyelvű lemezünk volt, azzal kb. két év alatt országos hírünk lett nulla reklámmal.

6) Ezelőtt kaptatok már valamilyen díjat itthon?

Igen, a külföldi sikerek után a Magyar Rádió hamar felfigyelt ránk és 1996-ban az év jazz-zenekara lettünk, eMeRTon-díjat kaptunk. Aztán megkaptuk a Magyar Előadó-művészetért járó Líra díjat, idő közben még két franciaországi versenyen nyertünk, Megéve-ben és Saint Address-ben. 2002-ben az év férfi énekese lettem, ez eMeRTon-díjat jelentett ismét, 2006-ban a Magyar Swing Jazz Kultúráért alapítvány Louis Armstrong emlékdíját kaptuk meg, s legutóbbi díjunk a Magyar Önkormányzatok Szövetségének Ezüst Életfa díja, melyet harminc éves munkásságunkért kaptunk.

7) Fejben tudod tartani, hogy hányadik lemezeknél tartotok?

Tizenhárom lemezt készítettünk. Az első CD tíz év után született meg, addig nem éreztem elég érettnek a zenénket. A második már a régi jazz-es ihletettségű magyar könnyűzenei anyag volt. Eztán felváltva készítettünk amerikai és magyar lemezeket. Próbáltunk tematizálni is. Az USA-beli Sacramento Jazz Jubelee-n hatszor jártunk, ötödik alkalommal már egy nekik szóló lemezzel mentünk, egy saját szerzeményemmel, a „Flying to Sacramento”-val, aminek magyar címe „Amerika dal”. 2013-as CD-nk csupa magyar telefonról szóló dalt tartalmaz.

8) Kik voltak a számodra fontos olyan jazz szemályiségek, akikkel felléphettetek?

Már a kezdetekben voltak felejthetetlen kalandjaink. Nizza-ban portyáztunk utcazenével, éppen jól megérdemelt hamburgerünket ettük, amikor az utcán zenekar jelent meg. 1920-as évek banda volt a jazz fesztivál emblémájával a pólójukon. Szalóky Bélával, akkori pozanosunkkal kiszaladtunk hozzájuk és beszálltunk. Nagy barátságot kötöttünk az első pillanatban. Hívtak: “Este az egyik ötcsillagos szállodában jam van, gyertek nyugodtan!” Gondoltuk ők lesznek a házigazdák, jövünk. Az 50 km-re levő kempingünkben megvacsoráztunk, négyen kocsiba ültünk és visszamentünk Nizza-ba, a szállodába. Már a folyosón színesbőrű emberek, öregasszonyok jöttek-mentek, benyitva a bárba karnyújtásnyira ott bőgőzött Bireli Lagréne, gitározott George Benson, szaxofonozott Frank Foster, trombitált Nicholas Payton, egyszóval a Count Basie Big Band szólistái, továbbá híres francia zenészek. Én nem mertem a csövet elővenni, Béla azonban beszállt és elismerő bólogatások közepette kb. 5-8 kört játszott a szédítő „Cherokee”-ra. Hát az, felejthetetlen éjszaka volt! Nem volt nálunk fényképezőgép... Másik évben valamikor, ugyanitt egy Juan-Les-Pines nevű városkában utcazenéltünk este, és egy szállodából kijött Pierre Cammas, jónevű francia zenész, aki a szálloda jazz-zongoristája volt, behívott bennünket zenélni, tette ezt előző évben egy magányos estéjén is. Ekkor azonban nem csak ő volt a hallban, épp Stéphane Grappelli indult aludni, de triója két tagjával Marc Fosset-val és Jean-Philippe Viret-vel, valamint Maxim Saurry-val és Alain Bouchet-val órákig zenéltünk. Joe Murányi-val 1993-ban Veszprémben játszottunk először a Gizella Napokon. 2002-ben pedig napjaink trombitás fenoménja, Wynton Marsallis szállt be hozzánk Marciac-ban egy záró ünnepségen. Ezek zömmel örömzenék voltak, nem fellépések, de meghatározó pillanatai életünknek. Aztán Sacramento-ban, Kaliforniában már máshogy alakult. Hat ízben jártunk ott, és lassan híre ment, hogy olyan kategória vagyunk, ahová nyugodtan beülhetnek a profi amerikaiak, így kaptuk meg vendégnek Randy Reinhart-ot, John Sheridan-t, Allan Vaché-t, Varren Vaché klarinétos öccsét. Ugyanezen a koncerten szállt be hozzánk John Allred is, Bill Allred édesapja ezzel a felkiáltással: “What a rhythm section!!” Mindegyik fenomenális zenész. A modern jazzt, a main stream-et és a klasszikus jazzt mesterien és kifinomult arányérzékkel ötvözik játékukban. Allan Vaché kétszer volt ezután vendégünk Magyarországon. Sacramento-ban én, mint bendzsós az USA két gigasztárjához voltam beosztva három alkalommal, az egyik Doug Mattocks, a másikuk Lee Floyd, és itt játszhattam szintén bendzsó duettet a Grammy-díjas gitárossal, Howard Alden-nel. Legutoljára Kecskeméten a Bohém fesztiválon Ken Aoki bendzsózott a bandával, ma a világ talán elsőszámú fenoménja. Sorolhatnám még az élményeket, félek egy cikk keretei nem engedik meg azt a terjedelmet, de ők mind olyan elementáris hatással voltak játékunkra, szorgalmunkra és hozzáállásunkra, hogy enélkül nem lennénk azok, akik vagyunk, az biztos.

9) Van valami nyilvántartásod arról, hogy a Hot Jazz Band hány koncertet adott az eddig 30 év alatt?

A magyar porondon való megjelenésünkkor, felfutásunkkor havi 28-32 fellépés is adódott. Ha átlagolok, akkor 5 és 6 ezer között lehet ez a szám, de az első öt évünk az egyetemi/főiskolai évekre esik, amikor csak szezonálisan dolgoztunk.

10) Lesz valami nagy koncert a Kossuth-díj alkalmából?

2015. október 16-án, este 8-kor az Erkel Színházban rendezzük meg a 30 éves jubileumi koncertet. Itt visszatekintünk a legszebb évekre, a legsikeresebb dalainkra, de játszunk a terveinkből, a jövőnkből is és a koncert második felében kibővítjük a hangzást, tizenegy tagú nagyzenekari formációnkkal, melynek neve Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestra, ez tovább bővítjük egy csodálatos érzékű erdélyi vonós együttessel,a  Csíki Kamarazenekarral, tervezünk sztárvendégeket is hívni, lesz még egy nagyobb bendzsós formáció is öt-hat bendzsóssal, sok érdekes különleges pillanattal, de ez maradjon meglepetés. Aki járt már Hot Jazz Band koncerten tudja, sejti, milyen élményeket szeretünk megosztani közönségünkkel.

11) Hol láthatja legközelebb a közönség a Hot Jazz Band-et?

A naptárunk folyamatosan telik be, most dőlnek el a tavaszi, nyári koncertek költségei, időpontjai, ami a mostani időszak: a klubéletünk felpezsdüléséről szól, hét helyen vagyunk hallhatóak, láthatóak. Ami már most biztos, az május 2-a Óbuda, június 27-e Párkány, július 10-11-12-én az általunk rendezett Siófoki New Orleans Jazz Fesztivál, augusztus 5-én az Állatkertben játszunk. Sok meghívásunk van kiajánlás alatt, így a részleteket hamarosan közöljük a neten. A honlapunk is megújul.

(Tamás szerényen elhallgatta, hogy legközelebb holnap, azaz március 18-án a Dohányi utcai Ladó Caféban lépnek fel! – A szerk.)

Fotó: Szalóky Béla

Pótlólag még küldött képeket Bényei Tamás, hogy az olvasók nehogy azt higgyék, csak kamuzott a világsztárok kapcsán! - A szerk.

Galbács István (balra a sarokban) 1992-ben Juan-les-Pines-ben jam-el a Stephane Grappelli Trio gitárosával, Marc Fosset-val és bőgősével, Jean-Phillipe Viret-vel

Joe Murányi, Bényei Tamás és az ajándék kornett

Wynton Marsalis jam-el a Hot Jazz Band-del 2002-ben Marciac-ban

Jake Hanna és Galbács István Sacramento-ban

John Allred és a Hot Jazz Band Sacramento-ban

Randy Reinhart, Joe Sharidan és a Hot Jazz Band 2006-ban Sacramento-ban

Bényei Tamás és Lee Floyd 2006-ban Sacramento-ban

Bényei Tamás és Howard Alden 2006-ban Sacramento-ban - The Closing Ceremony

Fodor László és Allan Vaché 2006-ban Szegeden