BRITANNIA ÜZENETE, AVAGY LIANE CARROLL FORRÓ HANGULATÚ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. MÁRCIUS 6-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Még csak három nap telt el azóta, hogy Charlie énekét élvezhettük a Hollán Ernő utcai jazz szentélyben, és máris meghallgathattunk egy remek angol énekesnőt, aki „megspórolta” a zongorakísérőt, mivel maga ült a hangszer mögé. Már nem először találkozhattunk vele, de mindig szívesen látott vendég nálunk! Ő az, akit nemcsak a kritikusok, de a brit közönség többsége is a szigetország legjobb jazzénekesnőjének tartja.

Pallai Péter jazzdiplomáciájáról már többször szót ejtettünk. Sok neves brit művészt hozott már hazai színpadokra és szervezte meg a magyar jazzelit képviselőinek londoni fellépéseit. Ezért aztán a Harmónia Jazzműhely egyébként is garantáltan kiváló péntek esti programjain gyakorta üdvözölhetünk külhoni jazzművészeket. Még három hónapja sincs, hogy a brit-magyar „jazz csere-kereskedelem” keretében Polly Gibbons énekesnő adott élvezetes koncertet Rozsnyói Péter triójával (Rozsnyói, Orbán Gyuri, Balázs Elemér) december 12-én, itt a BJC-ben. Emlékeztetőül csak néhány további tétel – amire „kapásból” emlékszem – a brit importból (ha már valaha külkeres voltam): például a kiváló tenorszaxofonos Art Themen Cseke Gábor triójával, vagy egy nem kevésbé kitűnő (csak ki ne kapjak a „rajongás” miatt) altszaxofonos Nigel Hitchcock, aki viszont Sárik Péter triójának kíséretében lépett pástra. És bizony korábban volt egy háromnapos brit mini fesztivál is, amikor a londoni 606 jazzklub olyan művészeket delegált hozzánk, mint a trombitás Damon Brown, a steel pan mestere Mark Cherrie, a tenoros Dave O’Higgins, vagy Louise Clare Marshall énekesnő.  Ezúttal ismét énekesnő érkezett hozzánk, aki már kétszer fellépett a klub régi helyén, a Múzeum utcában, kétszer pedig az új színhelyen. Az első időpontról csak annyit tudok, hogy 2009-ben volt, amikor a tomboló sikerű BJC koncert után két hónappal a Sziget Fesztiválon ismételt. A második BJC koncert 2011-ben, még mindig a régi helyen volt. Akkor Horváth „Plutó” Józsi volt a basszusgitáros és Jeszenszky Gyuri dobolt – mégpedig a második szettben, ugyanis az első félidőben csak önmaga zongorakíséretével énekelt. Ahogyan Pallai Péter felvezetőjében akkor elmondta, Carroll-nak olyan egyénisége van, mint Bessie Smith-nek, olyan humora, mint Anita O’Day-nek és olyan stílusa és hangja, mint – önmagának és ez a szerencse… (Ha jól tudom, tavaly is járt nálunk, de akkor biztosan nem voltam itthon, mert nem láttam.)

Ezúttal brit basszusgitárost hozott magával férje, Roger Carey személyében, a dobos viszont maradt a jól bevált „all round musician” – Jeszi.

Carroll 50-en kicsit túl is az a kirobbanó személyiség, akit korábbi koncertjein megismertünk. Hihetetlenül szoros kapcsolatot tud kialakítani a közönséggel, sziporkázó humora még azokat is óhatatlanul magával ragadja, akik nem, vagy csak részben értik a számok közötti spontán összekötő szöveget. Mindenre reagál, ha csendül egy üvegpohár, vagy valaki az ajtó felé megy, de sohasem bántóan, hanem kedvesen, összekacsintva a közönséggel. Csak egy példa, ő Londontól délkeletre, Hastings városában él, ahol 1066-ban Hódító Vilmos vezetésével megvívott híres csatában a normann uralom elkezdődött Angliában. Ezt is szóba hozta, éppúgy, mint amikor Billie Holiday szenvedésekkel teli életéről beszélt. (Holiday-t igen nagyra tartja, ez abból is kiderült, hogy mindkét félidőben előadott egy-egy számot Lady Day-től.) Itt mondanám el, hogy Holiday életéről két helyen is részletesen olvashatnak magyar nyelven: Kerekes György: Jazzportrék I. kötetében és a „Guiness – Jazz-zenészek lexikona” Holiday szócikkében. Ennek érdekessége, hogy nem tudni miért 8 oldalon keresztül tárgyalja Billie élettörténetét, ezt történetesen e sorok írója fordította.

A koncert szerkezete most is úgy alakult, hogy az első szett felében csak ő maga kísérte énekét, aztán már végig a triójáték működött. (Érdekes, hogy 2011-ben a komplett első félidőt szólóban adta elő.) Egyébként a repertoáron a nagy amerikai standardek és természetesen brit dalok is szerepeltek (ezek alighanem nemcsak mások számára, hanem nekem is ismeretlenek voltak). Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy jobban kellene ismerni nemcsak az amerikai „termést”, de a jazz világszerte történt elterjedése miatt, más országok jazzművészetét is. Ebben próbál segíteni például Pallai Péter „csereakciója” is.

Egyébként, ha jól regisztráltam az eseményeket, összesen húsz dal hangzott el, tíz-tíz a két félidőben, ebből az elsőben öt szóló produkció. A nagy amerikai jazzslágerek azért uralták a programot, ami már csak azért is logikus egy idegen nyelvű közegben, mert ezeket ismeri igazán a közönség. A szóló programban elsőként Holiday híres „God Bless the Child”-ja indította az egész koncertet, majd egy angol dal, a „Seaside” jött, ezt pedig a közismert „Pennies from Heaven” követte. A koncertet rendező Pallai Péternak dedikálta a „Wild Is the Wind” és egy másik angol dal egyvelegét, ezzel zárva a szóló előadást és bemutatva két kísérőjét. Angol dalok után Walt Disney „Lady and the Tramp” című fimjéhez Peggy Lee által írt „He’s a Tramp” következett és egy up tempo-ban előadott „Caravan” zárta az első félidőt (nagy dob és basszus „párbeszéddel”).

A szünet után a híres „Witchcraft”-tal indított, majd egy angol szám a „Keep Your Hand to Me” következett. Ezt négy standard követte: Hoagy Carmichael „Skylark”-ja (mint Liane elmondta, egyik kedvence), a „No Moon at All”, az „All of Me” és az „Autumn Leaves” (utóbbi bármennyire is magyar-francia dal, az amerikai „készlet” állandó tagja). Liane talán legismertebb angol balladája, a gyönyörű „Take Me Home” (ezt Pallai Péter feleségének, Krisztának ajánlotta) után a nagyszerű Billie Holiday-blues, a „Fine and Mellow” következett végül egy a gyermekéhez írt dallal zárta (volna) a műsort, de végül is a kikövetelt ráadás a híres Ellington-sláger, a „Don’t Get Around Much Anymore” fejezte be az estet.

A második félidő érezhetően sokkal emelkedettebb hangulatban zajlott, nyilván az ismert számok is közrejátszottak ebben, aztán mindenki (előadók és közönség is) „bemelegedett”, továbbá a trió kíséret mindig kedvezőbb stb. Nagyon hatásos – és ezt jól ki is használta az énekesnő, hogy a scat-elés esetén, de akár a szövegéneklésnél is unisono játszik, amihez persze így sem kotta, sem összepróbálás nem kell, mert egy fejben születik meg a kettő.  A „The Guardian” kritikusa egyenesen Ella Fitzgerald improvizációs „atlétikájához” hasonlítja Liane vokális teljesítményét, a „The Observer” pedig zongorajátékának stilisztikai sokféleségére hívja fel a figyelmet.

A basszusgitáros férj korrekten kísért, volt egy-két szép szólója, meg „párbeszéde” a dobbal. De – és ilyenkor kapja el az embert a büszkeség – számos jobb basszusgitáros van itthon Plútótól (aki 2012-ben kísérte a művésznőt) Egri Jancsiig. Jeszi, mint mindig, most is csodásan játszott, szemlátomást nagyon értékelte ezt Liane is, aki többször is külön megköszönte játékát.  Amit szintén ritkán tapasztalunk: a technikát is megköszönte, tényleg jó volt az erősítés.

Még elmondanám, hogy nekem nagyon tetszett a „No Moon at All” tangó ritmusban előadott változata, mert ezt a kedvenc standardemet ezer éve nem hallottam élőben, pláne így „megbolondítva”. (Ebben is volt egy nagy „bass and drums” párviadal.)

Még egy gondolat: nem ártott volna, ha a nézőtéren feltűnt volna néhány hazai énekesnő, lett volna mit tanulni, mert a művészek számára is igaz az az axióma, hogy „az élő zenét semmi sem pótolja”.