Standard Zone és Ávéd János a BJC-ben
Péntek este (február 6.) a Harmónia Jazzműhely keretein belül a Standard Zone adott koncertet a Budapesti Jazz Clubban. Az egyébként a Zeneakadémia Jazztanszékén és a Bartók konzi Jazztanszakán is tanító Lakatos Ágnes által vezetett zenekar ezúttal nélkülözni kényszerült kiváló hangú énekesnőjét, aki betegség miatt sajnos nem tudott megjelenni. A „pótlásával” Ávéd János szaxofonost bízták meg a többiek. Jól döntöttek.
A koncertet hallgatva, de még hazafelé a villamoson is több dolog járt a fejemben, sok dolog eszembe jutott a zenéről, a zenészekről, és a hirtelen jött „tagcseréről”. Kezdjük a legelején. A Standard Zone Lakatos Ágnessel alapvetően egy jazz standardeket feldolgozó, megdolgozó, átdolgozó zenekar, ahol a zene sokszínűségét alapvetően a kísérletezés, a műfajok keverése és áthidalása, valamint az énekesnő különleges hangja adja. Ez utóbbit sajnos nem volt szerencsénk hallani, de a sajátos stílusuk a zenén keresztül is tökéletesen érződött.
Őszinte leszek, a swing és a soul, valamint alapvetően az énekes műfajok a jazz keretein belül nem igazán tartoznak a személyes kedvenceim közé, egy-egy jó koncertet nagyon szívesen meghallgatok, de két-három óra után biztos otthagynám. Bár a zenekarra nem könnyű egyértelműen stílust meghatározni, de a swing alapvetően érződik benne. Számomra ebből az irányzatból hiányzik a szólóhangszerek dominanciája, ami nyilvánvalóan az ének hatása. Sokszor érzem úgy, hogy rendben, nagyszerű zenészek vannak a színpadon, de akkor miért nem mutatják meg, amit tudnak? Nos, alapvetően azért, mert az énekes műfajok nem erről szólnak (általában, és a jazzben sem). Itt sokszor inkább dalok íródnak, mintsem zenei kompozíciók. Ezáltal persze sokkal szélesebb közönséghez szólnak, ami jó dolog, mert az emberek figyelmét az igényes zene felé tereli, ugyanakkor szerintem valahol „visszafogja” a zenészeket saját tehetségük és tudások kibontakoztatásában, és megcsillogtatásában. Félreértés ne essék, nem degradálni akarom ezt az irányzatot, vagy ezeket a zenészeket, nem is általánosan igaz, amit elmondtam, inkább csak egy potenciális „veszélyforrás”, hogy a zene alárendelődik az éneknek, kíséri, és nem egyenrangú félként kiegészíti azt.
Érdekes (és itt térek rá jobban a koncertre), én ezen az estén egyáltalán nem éreztem ezt a fajta visszafogottságot. Mindegyik zenész megmutat(hat)ta, hogy úgy tud játszani a saját hangszerén, ahogy nem sokan képesek rá, nem csak akkordkíséreteket és rövid szólókat hallottunk, hanem rendkívül változatos és virtuóz játékot. Ehhez hozzájárult a műfajok keverése is, bár a koncert nagyon egységes képet mutatott, és ezúttal is alapvetően standardeket játszottak, mégse volt két ugyanolyan szám, végig érdemes volt figyelni arra, ami a színpadon történik. Miután gyakran járok kávézókba, kocsmákba jazz koncertre, külön élmény volt, hogy minden hangot tisztán lehet hallani, a hangosítás nagyon rendben volt, nem kellett hegyezni a fülünket, hogy halljuk, amit játszanak, és senki nem nyomott el senkit a zenekarból. Nagyon érződött, hogy képzett és rutinos zenészek vannak a színpadon, az egész koncert gyönyörűen, nagyon telten szólt együtt, már az első percekben melengette a szívemet.
Ávéd János remekül illeszkedett be a trióba, minden számban nagyon szépen játszott, és remekül kommunikált a zenekarral, átvéve Ágitól ezt a szerepet is. A zongoránál ifj. Rátonyi Róbert egyrészt remekül kísérte a szaxofont, másrészt szólóban is megállta a helyét, látszott, hogy az eredeti felállásban sem jelent gondot neki szólóhangszeren játszani, ráadásul mintha minden stílust a kisujjából rázna ki, gond nélkül váltott egyikből a másikba. Számomra az est fénypontja a zongora-szaxofon duó volt. Kettejük játéka nagyon lírai hangvételű volt, nagyon szépen egészítették ki egymást. A bőgőn Csuhaj-Barna Tibor játszott remekül, az imént említett telt hangzás nagyrészt neki volt köszönhető, illetve egy-egy alkalommal egyedül is elkápráztatta a közönséget. A doboknál Jeszenszky Györgyöt én külön szeretném kiemelni, számomra fantasztikus élmény volt a játéka, még a viszonylag egyszerűbbnek számító alapokat is feldobta rengeteg improvizációval. Az este során rengetegszer eszméltem arra, hogy akkor sem tudom róla levenni a szemem, amikor épp a színpad másik oldalán szólózik valaki, olyankor is nagyon virtuóz módon, ugyanakkor cseppet sem tolakodóan játszott. Mivel jómagam is dobolok (noha sajnos messze nem ilyen szinten), a dobosokat eleve külön kritikus szemmel nézem, ott talán még inkább észreveszem a különbséget jó és nagyon jó között, ez az este semmi kívánnivalót nem hagyott maga után ilyen szempontból (sem).
Mint ahogyan említettem, nem lehet könnyű egy zenekar számára, ha az utolsó pillanatban az énekesnő helyett egy szaxofonost (vagy bármilyen szólóhangszerest) kell felkérni, ez azért alapvetően változtatja meg a zenei világot. Éppen ezért eleve elnéző lettem volna velük szemben akkor is, ha egy közepes produkciót tesznek le az asztalra. Hát egyáltalán nem szorultak rá a jószívűségemre.
Lakatos Áginak mihamarabbi jobbulást, remélem lesz lehetőségem hallani az eredeti formációt, biztos vagyok benne, hogy akkor is hasonlóan nagy élményt fog nyújtani.
