Nagyszerű hangulatú örömzene a Gyárfás István Trió feat. Winand Gábor alkotta különleges összeállítású együttes előadásában a Budapest Jazz Clubban június 20-án

Ezen a foci VB által sokakat elcsábított péntek estén, nem meglepő módon, csaknem teljesen megtelt a Budapest Jazz Club nézőtere. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy a Harmónia Jazzműhely pénteki rendezvényei rendszeresen garantált izgalmas jó jazzmuzsikát szolgáltatnak. Másrészt az ezen az estén fellépő Gyárfás István itthon és külhonban is nagyon népszerű gitárosunk és erre az alkalomra összeállt különleges együttesének minden tagja vonzerőt jelentett.

Gyafi triójában ezúttal Soós Márton kiérlelt, elegáns, megbízható bőgő játéka biztosította az alapot.

A doboknál pedig Cseh Balázs, Gyafi régi harcos társa, ült, aki talán a legfinomabban, nagy szakmai alázattal, visszafogott cool-os játékkal kezeli a hangszerét.

Hozzájuk csatlakozott Winand Gábor, a sajnálatosan kevés férfi jazz énekeseink egyik legjobbja, aki sajátos egyéni stílust alakított ki a kortárs jazzéneklésben. Lenyűgöző énekes improvizációi mellett, időnként lehengerlő tenorszaxofon játékával is színesítette a közös játékot.

Ebben az izgalmas összeállításban léptek, az ebben a szezonban utolsó Harmónia rendezvény pódiumára és mondhatom különleges, csupa standard feldolgozásaikkal igazán forró hangulatot varázsoltak a BJC lelkes közönsége számára.

Pallai Péter, a Harmónia Jazzműhely szervezője lépett a mikrofon elé. (A sorok között helyet foglaló társszervezőt, Kerekes Györgyöt sem csábította el a foci.) Egyenként bemutatta a különleges összeállítású együttes tagjait, néhány kedves szóval méltatva eddigi pályájukat. Cseh Balázst, mint Magyarország legfinomabb dobosát, a még mindig fiatal, de már bevált reménység Soós Márton bőgőst, Gyárfás István gitárost, mint hazánk válaszát Wes Montgomery-re és végül, de nem utolsó sorban, a francia kritikusok kedvencét, a vokalista improvizátort, Winand Gábort.

Az első számnak a "What Is This Things Called Love"-ot választották. Winand Gábor énekelte a témát és utána nyomban egy rendkívül színes, gördülékeny improvizációt pörgetett elő a diszkrét kíséret mellett. A gitár felelt rá egy forró rögtönzéssel, de a bőgő sem maradt ki a szólókból, magával ragadva az elején a közönséget. Élénk "négyezés" és a téma zárta a hangulatos bevezetést. A "Days of Wine and Roses" következett gitár felvezetővel. Az érzelmes középtempójú swing elringatta a hallgatóságot. A következő dalt Winand Gábor jelentette be, Toots Thielemans szerzeményét, a "Bluesette"-et. A kellemes 3/4-es témát nem csak énekelte Gábor, de elő került a tenorszaxofonja is egy nagyszerű szólóra. Ezt követően Gyafi elmondta, hogy Gáborral együtt kezdték a pályájukat és, hogy nem ismer hozzá hasonló énekest, akinek a szaxofon a váltó hangszere. Elmondta még Gáborról, hogy amikor Al Jarreau itt járt az énekverseny zsűrijében (2001-ben a Márványteremben, majd másnap a BKK-ban, ahol fel is hívta a színpadra és közösen énekelték Bill Evans „Debbie’s Waltz”-át – a szerk.), azt mondta Gábornak, hogy bármikor, bárhol feljöhet a pódiumra, amikor ő énekel, ezzel ismerve el a fiatal pályatárs énektudását. (Gábor szarkasztikusan megjegyezte, hogy csak repülőjegyet nem szolgáltatott hozzá.) Ezután Gyafi megemlékezett a pár napja, 85 éves korában elhunyt, jazz ikonról, Horace Silver-ről. A "Goody" című szerzeményével tisztelegtek a zongorista, zeneszerző emléke előtt. Itt Gábor a témát szöveg nélküli scat-eléssel ismertette, majd a tenoron fújt egy remek szólót, persze a válasz sem maradt el a gitártól és a bőgőtől sem, sőt a dobseprűk is virtuóz szólókkal feleltek a kihívásra. A szünet előtti utolsó szám egy igazi up-tempós "Cherokee" volt. Olyan pörgős, kifinomult szólókat produkáltak minden hangszeren, hogy izzott a levegő. A hallgatóság együtt mozgott az előadókkal és ujjongva tapsolta meg a produkciót. Gábor senkivel össze nem hasonlítható énekstílusa különleges karaktert kölcsönzött minden közismert örökzöld melódiának a trió mesteri kíséretével.

A szünetről visszatérve Gyafi a szokásos jó humorával megjegyezte, hogy kint a monitorokon a fociba beletekintve a magyarokat kereste, mert ő azoknak szurkol, de felvilágosították őt, hogy a hazai csapat nem jutott ki. A Trió tagjairól egy pár elismerő szót ejtve, megemlítette, hogy Cseh Balázs úgy dobol, hogy egyik rossz ízű dobos vicc sem érvényes rá. Soós Marci pedig "dögös", rendkívüli érzékeny és intelligens játékáról ismert. Talán az sem véletlen, hogy ő a Modern Art Orchestra nagybőgőse, Gyafi maga pedig a Budapest Jazz Orchestra gitárosa. Élcként megjegyezte, hogy akkor folytatják a "Hajrá Magyarország" című daluk.... helyett, az "On Green Dolphin Street" című standard-del, amit Gábor tenoron nyitott meg, majd egy jót scat-elt is rá. Remekbe szabott gitárszóló követte, érzékeny bőgő és dob kísérettel. Gábor acapella futamai fejezték be az izgalmas feldolgozást… Egy líraian szép szerelmes dal következett, az "I Fallin' Love Too Easily". Minden jól sikerült szólót kitörő taps jutalmazott. A közös barátságuknak adózva, eljátszották a "Just Friends" című húzós swinget. Ebben Gyafinak és Balázsnak volt egy emlékezetes nagyszerű duója. Majd az "All the Things You Are" valcer tempója ringatta érzelmes hangulatba a nagyérdeműt. De ezen sem lehetett elandalodni, mert Balázs kísérete a szólók alatt a 3/4- et együtt játszotta a 4/4-del, ezzel is izgalmas feszültséget keltve. Az utolsónak szánt darab egy igazi vérpezsdítő "closer" volt, a "Donna Lee". Ebben a fergeteges nótában is egymásnak adták az inspirációt a zenészek, egyik remek szóló után a másiknak. Szemmel láthatólag ők is nagyon élvezték egymás játékát, és persze ettől is a közönség hangulata fokozódott. Elhangzottak a "hú de jó" és "bravó" beszólások a viharos tapsok mellé. Talán mondani sem kell, vastaps koronázta a négy kitűnő muzsikus játékát. Így egy kellemes újabb szerelmes nóta , a "There Is No Greater Love" zárta ráadásként a forró hangulatú estet.

Ennek a különleges összeállítású együttesnek a standard-ekből jól összeállított és remekül előadott programja is igazolta azt a tételt, hogy nem feltétlen a (nem mindig) remekművű saját szerzemények előadásának erőltetése hozza meg a sikert. (Vagy ahogy Pallai Péter megjegyezte egy írásában, hogy az unalmas, karakter nélküli témákat, általában unalmas, karakter nélküli rögtönzés követi.) A standard-eket lehet friss, izgalmas formában előadni. Nem a "mit" játszunk-on van a hangsúly, hanem a "hogyan"-on. Ahogy ennek az emlékezetes koncertnek a sikeréből is lemérhettük.

Gyárfás István az együttes tagjait újra bemutatta, meghajoltak a lelkes tapsok kíséretében. Majd búcsúzóul egy kedves barátját, Ruttka Ferenc jazzrajongó képzőművészt idézte: „Ugye tudják, hogy a jazz gyógyít?” Az elhangzott kitűnő színvonalú feltétlenül, teszem hozzá magam is.