A duózás művészete, avagy Szaniszló Richárd és Cseke Gábor koncertje a Budapest Jazz Clubban 2014. március 1-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila

Két kedvenc jazzmuzsikusom és (remélem, hogy bátran mondhatom: barátom) emlékezetes koncertje nyitotta számomra a tavaszt tegnap este kedvenc fővárosi jazz színhelyemen, a Hollán Ernő utcai klubban, ahol meglehetősen gyakori vendég vagyok. Ezt a jó műsorpolitika is indokolja, azon belül pedig a Harmónia Jazzműhely pénteki rendezvényei, amik mindig a habot jelentik a fővárosi jazz-tortán. Ráadásul ezen a héten két napos volt a Pallai Péter-Kerekes György duó kínálata: pénteken a Jerry Bergonzi Quartet, szombaton pedig az említett kettős örvendeztetett meg felejthetetlen zenei élménnyel. No és engedjék meg, hogy „hazabeszéljek”, hiszen március 1-én lett 3 éves kedvenc honlapom, a Jazzma.hu, amelyen olvashattak már néhány beszámolót tőlem…

Az a könnyebb, amikor azt mondhatom, hogy X.Y.-t nem kell bemutatni olvasóinknak. Ez lényegében igaz Cseke Gabira vonatkozóan, de a vibrafonművész Szaniszló Richárd (1977) már sokkal kevésbé ismert, már csak azért is, mert nem Budapesten él. (Ahogyan New York, a Big Apple Amerika jazz fővárosa, úgy Budapest vitathatatlanul a kis magyar jazzvilág legfontosabb színtere, nevezzük csak Small Apple-nek. Kicsit zöld, kicsit savanyú, de a miénk.) Őt mindössze öt éve ismertem meg, mégpedig – véleményem szerint – Deseő Csaba egész pályájának legkitűnőbb formációjában, abban a szextettben, amelyben kettejük mellett – micsoda véletlen – Cseke Gabi zongorázott, Gyárfás Pista gitározott, Oláh Péter bőgőzött és Jeszenszky Gyuri dobolt. Már akkor feltűnt, hogy „mindent tud” ezen a hangszeren, egyáltalán nem azt a – kicsit a cirkuszi attrakcióra emlékeztető, üveghangú, jó esetben Lionel Hampton-ra hajazó – soundot és játékstílust képviseli, mint jó pár hazai elődje. (Persze ehhez nem árt az sem, ha egy márkás (Premier) vibrafon is kéznél van.) Végre, sóhajtottam fel, ilyen is lehet kis hazánkban? Aztán örömmel állapítottam meg, hogy ez a szerény, kedves muzsikus már a korábbi modern vibrafonosoktól (Milt Jackson és társai) is sokkal korszerűbb játékot produkál, ha mindenáron párhuzamot akarnék vonni, akkor Gary Burton, Dave Samuels, Bobby Hutcherson, vagy Dave Pike neve ugrik be. És ha nem csak a vibrafonművészeket sorolom fel, akikre Ricsi mestereiként tekint, akkor még Pat Metheny, Al Di Meola, Chick Corea és Keith Jarrett nevét kell említeni, nem is beszélve a klasszikus zene óriásait, Bachot és Bartókot.

Többször láttam-hallottam őt a későbbiek során, de többnyire csak duóban (pl. a zongorista Nagy Jánossal és persze Cseke Gabival is), aminek pontosan az volt az oka, hogy Budapesttől viszonylag távol, Gödöllőn él és akkoriban Jászberényben tanított! Ezért is volt nagy öröm számomra, amikor kiderült, hogy tagja lett Kőszegi Imre új formációjának, amelynek pár héttel ezelőtti bemutatkozó koncertjéről Somogyvári Péter számolt be képben és írásban. (Az Opus Jazz Clubban persze én is ott voltam, és már akkor megtudtam a március 1-i BJC koncert tényét.)

Ricsi kitűnő komponista is, Cseke Gabival készített „Hands of Passion” című CD-jének számait is ő jegyzi (két Cseke-szerzemény kivételével).  (Csak a rend kedvéért, hat számban Pusztai Csaba ütős is közreműködik.)  A Gary Burton-Chick Corea kettősre emlékeztető, szépséges meditatív muzsika, intellektuális kamarajazz szól, leleményes témák, remek improvizációk. Erről jut eszembe, hogy a Burton-Corea duó két évvel ezelőtti MűPa-béli koncertje után megegyeztünk Ricsivel, hogy másnap „letámadjuk” Gary-t a hotelben. Ricsi ezért újra felutazott Gödöllőről, és már az is mesébe illő, hogy miként nyomoztuk ki Gary szálláshelyét. De minden sikerült és hosszú beszélgetés, dedikálások, fotók tették emlékezetessé a híres vibrafonossal való találkozást. (A koncertről nemcsak én írtam beszámolót, de két nappal később Ricsi is megírta benyomásait honlapunkon, előtte pedig a duó „Hot House” című CD-jéről írt kritikát Lemezpolc rovatunk számára.)

Bármennyire ismert is, azért Cseke Gáborról (1971) is ejtsünk néhány szót. (Ráadásul kedvenc zongoristáim egyike.) Ő az, aki minden formációban, stílusirányzatban maximális teljesítményt nyújt. Emellett kiváló, szenzitív kísérő is, a magyar jazz énekesnők közül jó pár mögött Gabi ízes játéka hangzott az elmúlt másfél évtizedben. Nem véletlen, hogy a rádió tehetségkutató versenyeinek zenei igazgatója is ő volt és számtalan, azóta már befutott jazz zenészünk az ő kíséretével mutatta meg tudását a megmérettetéseken. És persze a népes hazai jazz zongorista csapat egyik legkiválóbbja, „saját jogon” is. Fölényes szakmai tudását az ilyen projectek bizonyítják a legjobban, mint a duózás, hiszen itt nincs „lazsálás” a háttérben, minden pillanatban helyt kell állni. Zeneszerzői kvalitásairól pedig a tegnap este is meggyőzhetett minden jelenlévőt, hiszen az előadott darabok felét Gábor jegyezte.

Az már csak hab a tortán, hogy régóta barátok ők ketten, lelki rokonság van közöttük, ami bizony egyáltalán nem hátrány a produkció szempontjából. Egészen más az eredmény, ha egymást szerető, becsülő zenészek játszanak harmonikus együttműködésben, mint a – nálunk sem ritka – egymást túllicitálni akaró, minden áron előtérbe tolakodó „iparosok”. Ők ketten az előbbit képviselik, akár együtt, akár külön lépnek is pódiumra.

Tegnap este a két szettben négy-négy kompozíciót hallhattunk, plusz a közönség vastapsa miatti ráadás számmal együtt összesen kilencet. A többség vadonatúj szerzemény volt, két Cseke-opus még címet sem kapott, mint viccesen mondták az egyik legyen egyelőre 2014 február (ebben Ricsi szájharmonikázott is!), a másik 2014 március (utóbbi kb. egy hete született). Egy másik Cseke-kompozíció, a „Beats in Space” a 2009-es CD-ről való volt, az „In My Own” ugyancsak Gábortól, felidézte berlini vendégszereplésüket, mert ez akkortájt született.  Ricsi is négy számot jegyzett, ebből kettőt én már a Nagy Jánossal adott duó koncertjén is hallottam, ezek az ő tisztelgései az általa (joggal) bálványozott mesterek előtt: Chick Corea tiszteletére hangzott fel a koncert első száma a „Waltz for Chick”, majd a Keith Jarrett-nek dedikált „Keith himnusza”. A másik két darab a „Running to You” és a „June Song” voltak, utóbbi egy himnikus, gyönyörű dal, számomra az est csúcspontja, mind a kompozíció, mind pedig az interpretáció szempontjából. Hogy egy kis aszimetria legyen (hiszen 9 nem osztható kettővel), a ráadás szám szerzője is Ricsi volt, a cím szellemesen „Sunny”, ami kiejtve hősünk családnevének becézett változata, azaz „Szani”.

Ami a „kivitelezést” illeti, az mesteri volt. Nem tudom, talán a tavasz első napja is hozzájárult, de tényleg kitűnő hangulat áradt a színpadról. Ricsi remekül konferált, mindketten óriásit játszottak, igazi zenei szimbiózis tanúi lehettünk. Érdekesség volt, hogy a szünet utáni első számban (Running to You) a téma bemutatásában közreműködött Ricsi egy ifjú tanítványa, Rékassy Emese is. Mint Ricsi minden fellépésén, az (akusztikus) vibrafon mellett ezúttal is ott volt az elektromos marimba, amelyen több más hangszer soundja is megszólaltatható. Nos, ezen játszott az ifjú hölgy, a mester pedig a vibrafonon. Persze más számokban többször használta Ricsi ezt az instrumentumot, zongora, majd elektromos zongora hangzással, ami azért volt meglepő, mert a színpadról zongora hangja szólt, miközben Cseke Gabi nem is játszott. No de tudjuk, hogy zenéről írni nem könnyű, azt látni-hallani kell. Ezért is mondom olvasóimnak minden alkalommal, hogy az élő zenét semmi sem pótolja. Járjanak tehát koncertekre, és olvassák a Jazzma.hu beszámolóit a jövőben is!