A saxophon queen, avagy a Nicole Johanntgen Quartet nagysikerű koncertje a Budapest Jazz Clubban január 24-én

Nicole Johanntgen svájci szaxofonos kisasszony 2012 októberében már járt az új, Hollán Ernő utcai BJC-ben. A jelenlegi Quartet-jében Rémi Panossian játszott zongorán, Maxime Delporte bőgőzött és Frédéric Petiprez dobolt. (Megjegyzem, mind a hárman nagyszerűen.) A budapesti fellépésük első állomása volt a 14 koncertből álló európai turnéjuknak, ami március 1-én fejeződik be Neunkirchen-ben. De a világ számos országában megfordultak már. Többek között Thaiföldön (az ottani Zeneművészeti Egyetemen elismerő oklevelet kapott Nicole), vagy Hong Kong-ban, 2013-ban a Basel-i Művészeti Hetek alkalmából a Kee Clubban játszottak.

Pallai Péter (ennek az estnek is a szervezője) az előzetesében Dave Liebman-t idézte, aki azt mondta: "Nicole játékában van valami nagyon rendkívüli - a nagy és adakozó szív. Úgy játszik, mintha az élete múlna rajta és mindenki, aki csak hallótávolságban van, bevon a zenéjének centrumába. Kivételes energiával rendelkezik". Mindezt a koncerten be is igazolta, könnyeden, lazán, vidáman, erőlködés nélkül játszott alt- és szopránszaxofonján. Mindent tud játszani, stílusa szétfeszíti a beskatulyázást. Ballada játékában sound-ja Johnny Hodges-t idézi, az extázisig fokozott szabad improvizációi pedig Albert Ayler-re, vagy John Coltrane-ra emlékeztetnek. Három standard-en kívül saját kompozíciókat játszottak.

Az estet Kerekes György (a Harmónia Jazzműhely másik szervezője) vezette fel, színpadra szólítva a kísérő trió tagjait, akik az első számot a szólista nélkül játszották. Ez egy különös hangulatú saját kompozíciójuk volt, amelyben a kortárs zene és a jazz elemei keveredtek virtuóz szólókkal. Ezután nagy taps kíséretében színpadra lépett a csinos Nicole Johanntgen, nyakában altszaxofonjával, abszolút kontrasztként az előző számra, egy ördögi futamokkal teli bevezető után, Thelonious Monk "Blue Monk" című szerzeményébe fogott bele. Míg a zongorista a monki harmóniákat fogta le, Nicole szaxofonján free jazzre jellemző futamokkal tette izgalmassá a darabot. Ezt követően Nicole megköszönte (a Londonban tartózkodó) Pallai Péternek a meghívást, bemutatta a kísérő trió tagjait és a következő saját kompozíciójukat már szopránszaxofonon játszotta. Ez egy lágy hangvételű, könnyed darab volt. A következő darab is Rémi Panassian szerzemény volt, ugyancsak szopránszaxofonon szólalt meg, fájdalmas szólóval, lassú 3/4-ben, szép melódiaívekkel. Ezt egy keleties hangvételű és ritmusú darab követte remek bőgő-, majd dobszólókkal, ami egy idő után funky-ra váltott.  Ezzel a darabbal el is búcsúztak a szünetre.

A második részt azzal kezdték, hogy Nicole a dob elé állt altszaxofonjával és őrült futamokkal párbajozott a dobos Frédéric Petiprez-zel. Az ő vitájukból bontakozott ki a dögösen megszólaltatott "Bye Bye Blackbird" örökzöld dallama, amivel nyomban meghódították a hallgatóság szívét. A következő darab a zongora bevezetőjével indult, melankolikus melódia követte, lágy altszaxofon színfestéssel, szép tiszta sound-dal, impresszionista hangulatban. A levezetésben a dob ritmusát követve, hang nélküli billentyűk játékával  halt el a szaxofonon a dallam. A következő kompozíciót a vonóval megszólaltatott bőgő vezette be, majd egy vérpezsdítő ritmust produkált a dob és ő is bevetette a vonót a cintányérokon. Latinos ritmus bontakozott ki, a zongora egyujjas kíséretével,  egyre fokozódó fergeteges futamaival. Ez a darab a trió "jutalom játéka" volt, nagyszerű szólókat produkált mind a hármuk, a közönség nagy tapsa kíséretében. A zongorista fergeteges technikai tudása mellett, nem a nagy jazz ikonok nyomdokain haladva, hanem inkább a klasszikus zenéből merítve, sőt időnként a "látvány zongorázás" elemeit sem mellőzve, széles glissando-kkal, hosszas staccato-kkal tűzdelte szólóit. A felkavaró darabot követve egy lenyugtató standard következett, amiben Nicole kisasszony a témát éppen csak jelezve, briliáns szólóval rukkolt ki, újabb színt varázsolva elő játéktudása széles skálájából. A jogos tapsokat magyarul köszönte meg. Utolsónak szánt kompozíciójuk a "Three Tunes Left" címet viselte. Ezt szopránszaxofonon, ismét lenyűgöző technikai tudással adta elő Nicole. A trió is ragyogó szólókkal, felszabadultan, vidáman játszott. A bőgős egy popslágert idézett a szólója közepén, nagy derültséget kiváltva. Olyan volt a siker, hogy lehetetlenség lett volna itt befejezni a játékot. A vastaps nem maradt el. A ráadás számot nagy alt sóhajokkal kezdték, és egy himnikus szép ballada kerekedett ki gyönyörű sound-dal. (Mintha csak Johnny Hodges-t hallottuk volna...) Lenyűgözően szólalt meg a blues az quartet-től. Az utolsó hangokat már csak susogva fújta Nicole a csőbe. Ezzel fel is tehettük volna a koronát a "szaxofon queen" fejére. Gyönyörű volt.

Ismét egy maradandó élményt nyújtó nagyszerű koncertről távozhatott a BJC  hálás közönsége. Ahogy Pallai Péter ígérte, reméljük, nem a távoli jövőben, újra Budapesten láthatjuk és hallhatjuk Nicole Johanntgen Quartet-jét. Várjuk Őket szeretettel!