A Luiza Zan & Friends csupa tűz koncertje a Budapest Jazz Clubban, a Café Budapest koncert sorozat keretén belül, a JAZZMARATON részeként a Harmónia Jazzműhely rendezésében, október 18-án
A Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál ("lánykori nevén" Budapesti Őszi Fesztivál) Pesten és Budán 36 különböző helyszínen és sokféle művészeti műfajban folyt október 11-től 20-ig. A Budapest Jazz Club ehhez a fesztiválhoz négy koncertnapon járult hozzá jazz programokkal. 16-án és 17-én két világsztár együttese, a John Abercrombie Quartet és a Mike Stern Band aratott fergeteges sikert. (Ezekről már korábban olvashattak tudósításokat a honlapunkra látogató kedves érdeklődők.) Jazzmaraton címmel 18-án elsőként a Ninagram (Horváth "Nina" Sára), másodiknak a Luiza Zan & Friends és végül a harmadik koncerten Barabás Lőrincet hallgathatták a BJC-be látogatók. 19-én pedig a Burján Orsi és a Pálinkálom, a Borbély Műhely feat. Meleg Tamás, valamint Tóth Vera és az Éles Gábor Trió szórakoztatta a jazzkedvelőket.
Luiza Zan neve számomra onnan volt ismerős, hogy ha értesüléseim nem csalnak, Gyárfás István és Berkes Balázs kíséretében Erdélyben nagy sikerrel turnéztak az elmúlt években. De hogy Luiza Zan neve mellett az & Friends mit takart a programfüzetben, az nem derült ki a koncert kezdetéig. Amikor Pallai Péter a Harmónia Jazzműhely szervezője bekonferálta a fellépő román énekesnő kísérő együttesének névsorát, örömmel láttam és hallottam, hogy Gyárfás István gitáron fog játszani (számomra az ő szereplése mindig garancia a sikerre), de a többiek játéka is, Sárik Péter elektromos billentyűkön, Fonay Tibor nagybőgőn, Gálfi Attila dobokon, izgalmasnak ígérkezett.
Amikor Luiza Zan a fiatal, csinos, filigrán énekesnő a mikrofon elé állt, nem hiszem, hogy valaki arra számított, ami később elhangzott. Olyan lebilincselő energiával nagy hangterjedelemmel, kitűnő jazz feeling-gel énekelt és scat-telt, hogy elállt a lélegzet is tőle. A szemmel még alig látható áldott állapota sem korlátozta a temperamentumát. A kísérő társakat is felvillanyozta és remekebbnél remekebb szólókra inspirálta.
Az első számot úgy kezdték, hogy tapsolva egy flamenco ritmus poliritmikáját varázsolták elő. Erre az alapra kezdte énekelni spanyolos temperamentummal Luiza Zan az "Afro Blue" című standardet.. A továbbiakban is csupa örökzöld jazzmelódia hangzott el. Itt is beigazolódott a tétel, hogy nem az a lényeg, hogy mit, hanem, hogy hogyan adják elő. Mindegyik darabnak más-más karaktert adtak a feldolgozással. Hogy ezek örökzöld, ismert melódiák voltak, a hallgatókat is segítették a ragyogó improvizációk még nagyobb élvezetében. Az énekesnő már itt is megmutatta, hogy a ritmushangszereket is ragyogóan kezeli és színpadi mozgásával együtt éli meg a társak improvizációját. Sárik Péter számomra furcsa módon elektromos billentyűkön játszott. (Pedig a jól temperált akusztikus zongora ott szomorkodott a sarokban.) Persze ő tudja döntése okát. Feltételezem, hogy a többféle hangszín lehetősége csábította el. Már az első szám magával ragadta a hallgatóságot, kitörő taps fogadta az ízes scat-teléssel zárult lendületes nótát. A következő ismert dal a "Love for Sale" volt kicsit rockos, szögletesebb előadásban. Az énekelt improvizációban, amikor már azt hihette az ember, hogy kifogyott a levegőből az énekes, még rátett egy felfutó "üveghangot". Sárik Péter orgona hangokkal elhangzott szólója után Gálfi Attila is bemutatkozott egy vérpezsdítő dobszólóval. A következő darab, a "Softly as in a Morning Sunrise" című jó dögös swing volt, amiről Zan kisasszony elmondta, hogy ez volt élete első jazzdarabja, amit valaha énekelt. Ebben is megmutatta, hogy milyen széles hangterjedelemben tud improvizálni. A zenész társak is lubickoltak szólóikkal a felfokozott hangulatú lendületes darabban, a közönség ki-kitörő tapsa közepette. Ezt lecsillapítva megismerhettük Luiza Zan egy másik arcát. A temperamentumos műsorszámok után egy gyönyörű balladát, a "Body and Soul"-t énekelte el. Méghozzá olyan kifinomultan, biztosan intonálva, hogy a hallgatóság lélegzet visszafojtva élvezte az előadásmód szépségeit. A korábbi, kicsit "füstös" hang itt simává, hajlékonnyá vált. Ezt a "No More Blues", Antonio Carlos Jobim latinos szambája követte, minden lábat megmozgató forró temperamentummal. A ritmushangszer itt is elő került, a riói karneválon érezhette magát a hallgató. Olyan kirobbanó taps követte, hogy újra belevágtak a vérpezsdítő dal kódájába (záró részébe), vastapsot kiváltva. Az énekesnő itt kedves bájjal, magyarul köszönte meg a tapsokat és örömét fejezte ki, hogy itt lehetett. Záró számnak egy Thelonious Monk szerzeményt szántak. Vidám funkys számot varázsoltak belőle. "Everybody clap your hands!" - mondta az énekesnő, és erre a tempóra nekiláttak a nem éppen Monk stílusára jellemző feldolgozásnak. Az énekesnő kezdte az improvizációs sort, majd a többiek is sorban odatették névjegyüket a remek szólókkal. Mondanom sem kell, hogy füttyös, ujjongó zajos sikert arattak. Újra bemutatták egymást az est főszereplői. (Mert ezen az estén mindegyikük főszereplő volt.) Így azután kötelező volt a ráadás. Ez egy kellemes blues improvizáció volt. Luiza Zan ezt is lebilincselő feeling-gel énekelte, a soul-blues éneklés nagyjait idézve. A kollégák is (& Friends. you know) fergeteges szólókkal búcsúztak az igazán lázba hozott közönségtől.
Akik ott lehettek ezen az estén, biztos vagyok benne, hogy nem bánták meg.. Itt is beigazolódott, hogy nem csak a világsztárok tudnak felejthetetlen élményt nyújtani.
Végül hadd idézzek ide az est rendezői, Pallai Péter és Kerekes György írásából egy mondatot: "Ne mulasszátok el, amikor visszajön, mert vissza kell hívnunk. Ezt az élményt többekkel is meg kell osztani!"... Úgy legyen!
