Váratlan fordulat a Harmónia Jazzműhely programjában, avagy a Rozsnyói Péter Trió koncertje a Budapest Jazz Clubban 2012. november 9-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila

Bár a nyomtatott programban „mindössze” a Rozsnyói Péter-Orbán György Duó szerepelt, fél nyolckor az előtérbe lépve az első ember, akivel kezet ráztam Mohay Andris volt. Ennek őszintén örültem, mert jómagam már évek óta az „eredeti” Rozsnyói Péter Trió őszinte rajongója vagyok. Mondhatom, hogy ezúttal sem csalódtam, olyan élményben volt részem – mindazokkal együtt, akik a szombati munkanap ellenére eljöttek –, ami emlékezetes marad, még egy olyan sok-sok jazzkoncerten jelenlévő „hivatásos jazzrajongó” számára is, mint amilyen én vagyok…

Péterrel és figyelemreméltó játékával évekkel ezelőtt a Márványteremben rendezett egyik koncerten találkoztam először. Az első részben valami halványabb zenekar muzsikált, többekkel együtt én a második szettben fellépő Kőszegi Trió miatt jöttem el. A szünetben Imi mondta nekem, hogy csak figyeljem meg, micsoda fantasztikusan tehetséges zongoristával fog játszani. Hittem is meg nem is, hiszen a veszprémi fiúról nem hallottam korábban, joggal gondolhattam azt, hogy a zongoristákban egyáltalán nem szűkölködő hazai jazzszíntéren egy lesz a sok közül. Igaz, hogy Kőszegi Imi jó szimatát ismerve gondoltam, hogy az ő felfedezettje nem lehet tucatember. Nos, beigazolódott, hogy Imre tényleg nem akárkit ajánlott figyelmünkbe… Persze, még a fővárosban sem könnyű egy karriert felépíteni, nem véletlen, hogy évek után nemrégiben ő is Pestre költözött, így – reméljük – hogy gyakran és sok színhelyen látjuk-halljuk majd a jövőben.

2010-ben felvett „Autumn Witch” című CD-je szakmai körökben (is) nagy feltűnést keltett és 5 csillagos kritikát kapott Pallai Pétertől, aki sok más jazz-orientált elfoglaltságai sorában nemcsak a Gramofon munkatársa, de a BJC pénteki rendezvényeinek, tehát a Harmónia Jazzműhelynek is vezetője (Kerekes Gyurival együtt). Nos, Rozsnyói művészetét röviden mi sem jellemzi jobban, mint a kritika néhány sora: „…stílusa azonnal felismerhető, jóformán egyedülálló abból a szempontból, hogy Jacques Loussier-val ellentétben ő nem Bachot jazzesítette, hanem a jazzt „bachosította”… Rozsnyói muzsikája letisztult, érzelgősségtől mentes, de óriási érzelmeket hordoz, akár csak Baché. Egy másik zenész, aki eszébe juthat az embernek, a néhai Lennie Tristano, de a mester a legtöbb esetben, szárazabb volt magyar utódjánál.”. Ehhez a jellemzéshez semmit sem kell hozzátenni, legfeljebb még annyit, hogy Rozsnyói Péter legalább annyira zseniális komponista is, mint amilyen hangszeres művész. Erről így ír Pallai Péter: „Manapság óriási és méltánytalan kényszer nehezedik a fiatal jazz zenészekre, hogy komponáljanak is. Sajnos, sokuknak nem ez az erősségük. Rozsnyói Péter ezen a téren is kivételt képez.”

A tegnapi koncert repertoárja is – az említett CD-hez hasonlóan – a Nagy Amerikai- és a Kis Magyar Daloskönyv standardjeiből állt össze. Ezt bátran mondhatom, mert Rozsnyói Péter kompozícióinak dobogós helyük van a jazzirodalomban. Ahogyan az amerikai jazz repertoárjában George Gershwin, Richard Rodgers vagy Cole Porter dalai mellett az igazi zeneszerzői vénával rendelkező aktív muzsikusok kompozíciói is helyet kaptak, gondoljunk csak Benny Golson, Horace Silver vagy Wayne Shorter remek jazz témáira, ugyanúgy a mi hatalmas dalkincsünkben az igazán veretes új kompozícióknak is helye van, főleg, ha olyan csodás dallamok, mint amik Péter kottalapjaira kerülnek!

Ily módon tehát a ráadással együtt elhangzott kilenc szám nagyjából fele-fele arányban saját szerzeményekből és ismert standardekből tevődött össze. Victor Young „Golden Earrings” című számával indított, de oly módon, hogy minden kíséret nélkül egy csodaszép „bachosított” bevezetőt játszott, aminek szívbemarkoló szépsége megalapozta az egész koncert felemelő hangulatát. Ezután egy lendületes saját szám, a „Little Song from My Heart” következett, amit ismét egy közkedvelt standard a „There Is No Greater Love” követett. Majd a szépen kidolgozott darabok időigényessége miatt már csak egy szám jöhetett az első félidőben és ez ismét egy saját szerzemény volt, a CD-n is előadott „The Beginning”, ami címével ellentétben az első szett végét jelentette. A szünet után elsőként ismét egy Rozsnyói kompozíciót hallottunk „Monk” címmel, nyilván a Mester előtti tisztelgés gyanánt, majd a sokak, így Keith Jarrett által is repertoáron tartott Paul Desmond standard, a „Late Lament” következett. Visszatérve a „klasszikus” standardekhez a közismert „You and the Night and the Music” következett lehengerlő up tempóban, majd a lemezen ugyancsak szereplő remek Rozsnyói-blues az „A (K)night Out” és végül ráadásként a szintén „klasszikus” standard (a CD-re is felvett) „ I Fall in Love too Easily” zárta a nagyszerű estet. Érdekes, hogy saját CD-jének címadó dala (alighanem legismertebb saját kompozíciója) ezúttal nem került sorra, pedig az is igazi gyöngyszem és rövid időn belül repertoárjára vette pl. Szőke Niki, aki nemcsak koncertjein adja elő, de „Shape of My Heart” című CD-jének indító száma is (Niki angol nyelvű szövegével).

A trió együttműködése is tökéletes volt. Nagyon tetszett, hogy éppen a játék intimitása okán Mohay Andris többnyire seprőzött még a lendületes, gyors számok esetében is, nem „verte agyon” a másik két hangszer játékát. Ott használta a verőket, ahol zeneileg indokolt volt. Hányszor tapasztaljuk, hogy a dobos válik a főszereplővé, ha kell, ha nem. Andrisnak egyetlen direkt szólója volt, a többi esetben csak a négyezésnél volt kvázi főszereplő. Erről jut eszembe, hogy emiatt csak egyszer tapsolták meg remek játékát, mert a hazai közönség csak az egyértelmű szólót képes felismerni, azt is rendszerint csak abból, hogy egy másik hangszer, illetve a komplett zenekar folytatja a játékot. Emiatt aztán a dobos, a négyezés után semmit nem kap, pedig ha másból nem, talán a vezető hangszernek a témához való visszatéréséből lehetne arra gondolni, hogy most kell a dobost megünnepelni. Azt már nem is említem, hogy külföldön egy közismert téma első sorára is kitör a tapsvihar, igaz ehhez nem árt néhány örökbecsű jazztéma ismerete. A másik, ami nagyon „tetszik”, hogy ballada játék esetén itthon még az egyértelmű szólókat sem merik megtapsolni, bármilyen jók, csak a gyors és lehetőleg hangos számok aratnak zajos sikert. De be is fejezem, mert már voltak olyan vélemények, hogy nem eléggé ajnározom a nagyérdeműt. Érdeklődéssel olvasnám az ellenvélemények sokaságát, csak ahhoz kicsit aktívabbnak kellene lenni, ami azért –valljuk be – nem jellemző túlságosan. Tessenek „élő” felvételeket nézni és hallgatni, onnan lehet a koncertkultúrára vonatkozóan is némi tájékozódást szerezni.

Rozsnyói Péter játékáról csak felsőfokon lehet beszélni. Az a csodás harmónia, amiben összesimul a modernitás és a tradíció, a sokat emlegetett igazi jazz-feeling, az érzelmek kavargása, a trió irányítása a szemkontaktussal, a partnerek nagyvonalú, egyenrangú kezelése (nem egy számban a téma bemutatása után „átpasszolja” a szólózási lehetőséget a bőgősnek és jól „odatett” hangokkal díszíti a szólót) mind művészi, mind emberi szempontból jeles minősítést érdemelnek. Nagyon egyedi a billentése, olyan eltéveszthetetlenül jellegzetes, mint az ujjlenyomat. Nekem nagyon tetszik a számok hosszantartó, mégis szellemes befejezése, aminek Péter a mestere.

Orbán Gyuri bőgő-soundja csodaszép, virtuozitása, lelkes (sőt vehemens) játéka egyenesen lenyűgöző. Egyik-másik szólója olyan, hogy magában is „megállna”, azaz mintha egy abban a pillanatban születő önálló zenedarab lenne az adott keretek között. Az ő fejlődését is nyomon követem már évek óta. Együttvéve tökéletes triót alkotnak. Szívből kívánom, hogy külföldön is megismerjék őket. Természetesen jó lenne egy újabb lemez is, de nincs az a gépzene, ami olyan élményt tudna nyújtani, mint egy a tegnapihoz hasonló koncert!!!  Szép volt fiúk és köszönet érte!