A magyar Brad Mehldau Trio, avagy mindig is tudtam, hogy Tzumo mellett Rozsnyói Peti az alkirály a hazai harmincas zongoristák között

Tegnap este Bóna „BJC” László meghívására látogattam el a Hollán Ernő utcába, hogy része lehessek egy „jazz magic”-nek, amit Pallai „Harmónia Jazzműhely” Péternek köszönhetünk, hisz ő invitálta péntek esti sorozatába a Veszprémből Budapestre származott Rozsnyói Pétert (1980), aki nemrég (október 29.) ünnepelte 32. születésnapját.

Amint beléptem az egykori Odeon Lloyd (még egykoribb Duna mozi) „koncerttermébe”, rögtön dühbe gurultam. Hogyan lehetséges az, hogy ez a briliáns pianista ilyen kevés néző előtt játszik. (Összeszámoltam, 39-en, magyarul: harminckilencen ültünk a teremben. De ebben már benne volt a hangtechnikus Susszer Balázs, a JazzMa.hu két munkatársa, Márton Attila és Csécsi Attila, a Harmónia Jazzműhely tandemje, Pallai Péter és Kerekes György is.) Azt is megszámoltam –sajnos, nem volt nehéz..-, hogy mindössze két magyar jazzmuzsikus volt kíváncsi erre a produkcióra: a Jazztanszék gitáros növendéke, ifj. Tóth István (1991), valamint az „idősebb” nemzedék képviseletében a szaxofonos Tűzkő Csaba (1964). Igaz, ő hozta magával fiát is.

Magyarul, totál értékválság van Magyarországon, a jazzen belül is! Petit a BJC néha-néha (de legalább…), és újabban a The Winebar hívja fellépni Kőszegi Imre hathatós közben járására. A vidéki helyszínek általában azzal utasítják el, hogy a közönség nem ismeri a nevét. No de, hogyan ismerjék meg a nevét országszerte, ha sehol sem léptetik fel. (Helyette –és más kiemelkedő tehetségű fiatalok helyett- inkább a „nagynevű”, megfáradt öreg haknivitézeket léptetik fel, kiknek első kérdése: „És mennyi a lé?”.)

Visszatérve a BJC-be, a negatívumok ellenére is felemelő élmény volt hallgatni a Rozsnyói Péter Trió zenéjét. Sajnos, csak az első szám befejező részére értem oda, de a többi kárpótolt a késésért. A második számban ugrott be, hogy íme, a magyar Brad Mehldau Trio. Korban ugyan 10-15 évvel fiatalabbak náluk (a bőgős Orbán György októberben töltötte be a 34-et, míg Mohay András december elején lesz 34), de a trión belüli „interplay” az vitán felül az amerikai formációra hajaz. Ráadásul Rozsnyói komolyzenei gyakorlatai briliánssá varázsolták technikáját. Lenyűgöző dallamfüzéreket zúdított ránk és néha olyan tempóban, hogy féltem, most biztos mellécsúszik az ujja. No de ez nála nem fordulhat elő. Persze, néha Keith Jarrett-et idézte, mikor ráhajolt a zongorára, mit ráhajolt, szinte belebújt, eggyé vált vele.

Mielőtt bementem a terembe, az előtérben Road Elemér mondta el nekem sirámait, melynek egyik tétele az volt, hogy azt mondták neki, a koncert után Gyurika utazzon haza villamossal, mert nincs szállításra 10.000 forint. És hogy Londonban és New Yorkban is a „subway”-n utaznak a bőgősök a koncertre. Erre mondta Elemér azt, mert azok NB III-sok, a Gyuri meg NB I-es.

Nos, innen üzenem Elemérnek, a Gyuri és az Andris is Premier League…

A Peti meg egyenesen a Bajnokok Ligája!